A tegnapi napom az úgy telt, hogy.... Irtó izgalmas volt, mondhatom. Kirándulni mentünk volna a vonatos társasággal, de ez eső miatt elmaradt. Még jó, hogy péntek este mégis elmentem velük egy v.-étterembe, bár eredetileg nem akartam. S nem amiatt, mert V. városáról van szó (az ő városáról). Ez már rég nem erről szól. Egyszerűen jobb programot is kitalálhattak volna a horvátországi nyaralás közös pénzéből maradt elköltésre. De elmentem, s jó volt. Igaz, még el kellett mennem Apáért a munkahelyére, így én mentem egyedül érte, a többiek meg másik két kocsival még Tesómékhoz. Pipa is voltam, így bekanyarodtam a benzinkúthoz, hogy vegyek cigit. Aztán amikor megvettem, rájöttem, hogy én nem is cigizek. Bevágtam a táskámba, aztán ott is maradt.
Szombaton a szakadó eső miatt a kirándulás elmaradt, így lementem Anyának segíteni a munkahelyére. S mindjárt össze is pakoltam egy rakat könyvet, amit el akarok olvasni, mert mostanában nem nagyon vettem a kezembe szépirodalmat. De erről majd egy másik postban.
Ami az egész hétvégémből érdekes az az, hogy elmentünk megint hármasban vásárolni. Tesóm, Anya meg én. S mint a legutóbbi alkalomkor is, pont egy ilyen szombaton van kint sok marha az utakon. Én még nem igazán vezettem dugóban. Max. olyan v.-i kisvárosi dugóban. Na most kaptam a kiképzést. Szó szerint. Egy besorolás alkalmával már azon voltam, hogy megállok, kiszállok az autóból, s valakinek átadom a kormányt, mert "na ne már, ezt azért én nem, én erre képtelen vagyok, rutintalan vagyok". De rájöttem, hogy most csak hárman vagyunk, s ha én nem oldom meg, senki nem fogja helyettem. Stresszelhetek persze, de csak magammal szurok ki. Nincs ott senki, aki ebben segíthetne, magam vagyok. S magam oldottam meg. Koncentráltam, nem dühöngtem, nem stresszeltem. Persze a lábaim remegtek, de így is odaértünk anélkük, hogy megzúztam volna azt a BMW-t, ami előttem haladt, (s amitől parázott nővérem).
S ez nem lenne lényeges, plán egy post bejegyzésre. Csak az a tény, hogy magadnak kell megoldani. Hogy az esetek többségében magad vagy. Ez mindenre igaz. Például az egész elmúlt három évemre. Persze segítség mindig volt, ha mondjuk egy diplomamunkát nézünk. Ha a lelkieket, akkor is. De a nagy dologokat most már mindig nekem kell megoldani. Nekem kell elboldugolni. S azt hiszem ez az egész év a jogsival, a munkahellyel, a szakítással, a tesóm elköltözésével erre jó volt. Hogy megtanuljam, nem lesz mindig mellettem valaki. Ideje lenne egyedül is tudni élni. Jelen esetben az "élni" szót a szó szoros értelmében értem.
Azt hiszem menni fog. Vagy már megy is?
