Csak ne lennének ezek az átkozott megérzések, amelyeket - félek - bebeszélek magamnak. Nagy a hitem, ha néha el is fogy, de nagy. Hiszek abban, amit még a lelkigyakorlaton éreztem, láttam. S egyre jobban tudom azt is, lehet, hogy ha egyedül nem is maradok, de férjem nem lesz.
2006 májusa, egy vasárnap este a hivatalban: ül gondterhelten, én meg egyre növekvő ijedséggel bámulom Őt, s miközben magamban Istenhez fohászkodom, hogy segítsen neki, egy "kép" (vagy egy sejtés, vagy egy dacos kijelentés) körvonalazódik bennem. Emlékszem tisztán. valami átsuhant. Soha senkinek nem beszéltem róla. Nem is fogok. De máig itt van bennem, mintha csak tegnap történt volna. Belém égett.
Ó, a nem létező tököm kivan a sok idióta pasival, akik mindig azt hiszik igazuk van! Nem, nem hallottam arról, hogy nincs "szolgáltatás" a táblázatban! Hiába mondja Á., hogy már többször is szólt emiatt. Nem nekem.
Hallottam, ahogy kedvenc főnököm valakinek azt mondja a telefonba, UT Budapesten van. De hol?
(Még jó, hogy én imádkoztam, ma nehogy bent legyen. Végül is imám meghallgatásra talált :).)
