Kezd egyre érdekesebb lenni számomra ez a benti helyzet. Ma is megérkeztem nyolc előtt, mint általában. Senki nem jött be, egészen negyed kilencig. Akkor is csak Ő. 11 óráig ketten voltunk. Ettől múlt héten még frászt kaptam volna, de ma valahogy olyan semmilyen volt. Mintha nem is létezne. Egészen addig, míg nem kaptam egy telefont, hogy lóhalálban nyomtassak ki egy árajánlatot színesbe. Köszi, én az iroda egy darab színes nyomtatóját nem érem el. "Oldd meg" - jött a válasz. Esetünkben ezen a mai napon egyetlenegy megoldás adódott. Szólni Neki, hogy segítsen. Jött. Itt ült legalább negyedórát. Addig én mosogattam, telefonálgattam, csak itt ne legyek vele. Megcsinálta. Szakításunk, s az omniózus skpye beszélgetésünk óta most először volt normális, több mondatos, oda-vissza menő kommunikáció kettőnk között. Hm, büszke vagyok magamra. Gyomorgörcs és nyers hang nélkül sikerült.
A következő intermezzo: már bejöttek többen is. A nyomtatás a gépemről nem tökéletes. Rajta kívül jelenleg egy informatikus sem tartózkodik bent, kénytelen voltam ismét csak hozzáfordulni. Miután az Ő gépéről jólment, szólt, hogy nyomtassak egy tesztoldalt. Én meg visszaszóltam, hogy nyomtassál te. "De Te is tudsz tesztoldalt nyomtatni." (Igen, tudok.) Kedves, Te vagy az informatikus... - reagáltam neki. S igen, jöhet a tapsvihar! Bár véletlen elszólás volt a kedves. De mekkora haladásra nem vagyunk képesek, mi? Igaz, attól hogy állást keresek, s ergo úgy érzem teszek is valamit, hogy ebből a helyzetből szabaduljak, mintha képes lennék még Vele is normális lenni.
Ettől függetlenül majd megpusztulok, hogy nem érhetek hozzá.
Poén lenne felajánlani Neki köszönetképpen egy majdnem-romlott-tejszeletet? Vagy rossz néven venné? :)
