Süt a Nap, a madarak dalolnak, itt a tavasz. Bööööööööööööööööööööööööö
Most valahogy nekem nem kell tavasz. A szerelmes kis nyálas gerlicepárok kiülnek a padokra, egymást nyalják-falják, sokszor már a jóízlés határát súrolva. Nem tudok úgy végigmenni az Andrássy út Hősök terétől az Oktogonig tartó szakaszán, hogy ne azoknak a bájgúnár fiúknak és magukat nőnek képzelő lányoknak émelyítő turbékolásába ütközzek.
Persze, mondhatjuk, savanyú a szőlő. De könyörgöm, ami a nyilvános helyeken való egymásba gabalyodást illeti, nekem az max sötétben, és kizárólag nyolc óra után volt. Lehetőleg eldugott helyen. S különben is, jogom van irígyekedni, jogom van utálni az idei tavaszt. Már csak azért is, mert a szerelmek tavasszal találtak meg. A kedvenc gimis "sztorim" egy májusi éjszaka íródott, míg a főiskolás áprilisban (majd márciusban folytatódott), s legutóbbi is márciusi volt. És én még hogy reménykedtem, hogy a "tavasz hazahívja" Őt. Mint ahogy ötéve a Másikat is "hazahívta". (Ezt a szófordulatot nem kezdem el magyarázni, semmi különös, egyik kedvenc regényemben egy fejezetcím: "A tavasz hazahívja...").
Az idei tavaszt túl kell élnem. Szó szerint. Kemény lesz, de megoldom. Mint ahogy eddig is minden mást. Mire véget ér ez az egész ügy egy kemény, határozott, bocsánatot nem ismerő harcos amazon leszek. :)
