Pedig még csak nyolc óra múlt. Valahogy ez a tavaszi fáradtság nem akar elmúlni. Meg az is igaz, mozgalmas hétvége volt. Szombat reggel nyolcas vonat Pest, találkozás MM-mel és KK-val (főiskolai csoporttársak), plázásás, ebéd, majd meglátogatjuk Mókus egyhónapos kislányát. Nem mondom, hogy döglenék az ilyen korú babékért, de hát ezért a kis békáért nem lehet nem dögleni. Aranypofa.
S MM-tól megint jött a tízpontos mondat: "belegondoltatok már abba, hogy Mókushoz képest mi hol tartunk?". Sehol. Se lakás, se gyerek, se férj, de még egy normális párkapcsolat se. Az anyagi lehetőségeinkről nem is beszélve. Jövőképem az nincs, s bár hihetetlen optimizmus ragadt rám az elmúlt hónapokban, ami sokszor nem engedi, hogy elcsüggedjek, mégis pár nappal előrébb inkább már nem tervezek. Ez a szakítás a lehető legjobb példa arra, hogy soha, de soha nem tudhatod, mikor vesztesz el valamit vagy valakit, ugyanakkor azt sem tudhatod, mikor jön egy lehetőség, amitől jobb lesz. Kell az optimizmus, a pozitív gondolkodás, a Remény. Főleg azért, mert enélkül meghalsz, vagy legalábbis zombivá válsz.
Nem mondom, hogy boldog vagyok most, de igyekszem örülni apró dolgoknak (pl. annak, ha nem jön be az irodába, s nem kell Vele egy levegőt szívnom), és bizalommal fordulni a jövőhöz.
Szombat este hazafelé még beugrottam a Művházba Anyához, mert a fúvósoknak volt jubileumi koncertjük. Sajnos annak csak a végére estem be, de utána megvártam Anyáékat az irodában (7re értem le, és valahogy háromnegyed 10kor indultunk haza). Mint a régi szép időkben: fárasztom őt és a kolleganőit. De annyira, hogy Anya párszor rákérdezett mit ittam. Semmit. Azaz kólát. Na erről csak annyit, hogy én akkut kólafüggő megfogadtam, hogy nagyböjtben nem iszom egy korty kólát sem. Ezt olyan jól megtartottam, hogy hiába volt otthon húsvétkor egy üveggel, megálltam, s nem ittam belőle. Ma viszont egy pohárral lecsúszott ebédnél, s lehet teljesen felpörgetett, ami pont estére jött ki. Nem baj, legalább jó kedvem volt, s jókat röhögtünk. Azért két Metaxa lecsúszott ott az irodába, nehogy már csak ők igyanak :).
Ez a szombat tényleg jó volt. NM-on is (azaz otthon) is már rég éreztem magam olyan jól, pedig találkoztam régi emberekkel. (Az elbocsátásom óta nem nagyon bírtam ilyen össznépi banzájokra lelátogatni, csak akkor, amikor Anya kifejezettem megkért. Ilyen volt pl. egy jótékonysági bál, s egy-két előadás.)
Vasárnap Tesóm vőlegényének családja jött hozzánk ebédre, szóval meló volt bőven.
Most meg itt szenvedek bent az irodában, ebben a percben mentek ki egyik céghez dolgozni. Néztem, ahogy ott állt az ajtóban, várva D-t, rajta a barna bőrdzsekije, az elhordott farmere, s felnőttebbnek tűnt, mint eddig bármikor...
Piszkosul hiányzik.
