Én már a büdös életben nem leszek jól. Néztem ma az iwiw-en pár ismerős fényképét. Esküvő, babák, boldog párkapcsolatot mutató képek, ahol már maga a szerelem megszépít minden fejet. Én is akarok ilyet! Akarok, akarok, akarok! És persze, hogy Vele akarok, de ha Isten és az Élet szerint Vele nem lehet, akkor legyen más, de legyen! Most legyen! Bár igazából én Csak Őt, csak Vele!

Három hónapja tartom magam, három hónapja türelemre intem magam, s várok, s várok, s várok. Igyekszem hiszti rohamok nélkül végigcsinálni, próbálom a munkaügyi kommunikációnkat rendben tartani, nem sértegetni, nem bunkózni, hanem kiszolgálni, már amennyire ez a munkámhoz tartozik. Vagy épp annyira nem tartozik a munkámhoz, de megcsinálom. Mint pl. a hülye adóbevallását feladom , vagy a hülye parkolóbüntetését befizetem.

De elég volt! Mindennapom, amikor Ő is bent van, egy merő küzdelem. Ebből a gödörből nem tudok kimászni. Szinte érzem, ahogy a cipőm a megcsúszik a nedves földön, ahogy lépegetek a fölfelé a gödör csúszós-földes oldalán. S hiába küszködök, lépek keményen a sáros földbe, miközben az ujjaim kapaszkodót keresnek, csak visszacsúszom. És már elegem van az összeszorított szájból, a kemény akaratból ("azért is megmutatom"), az állandó kudarcból. Szívem szerint odakuporognék a gödör mélyére, ahol hideg van és sötét. Ott maradnék.   

Abban a percben fel kellett volna mondanom, ahogy ez az egész megtörtént. Nem hallgatva se szülőkre, se barátokra, se a kollégákra. Senki nem érzi milyen az, amikor hallod a hangját, amikor látod, amikor érzed, hogy ott áll nem messze tőled. Amikor egy karnyújtásnyira van az arca, amit megsimogathatnál. Amikor karnyújtásnyira van a válla, amit átölelhetnél. Amikor karnyújtásnyira van az ajka, amit megcsókolhatnál.

Karnyújtásnyira van, de soha nem éred el sem az arcát, sem a vállát, sem az ajkát. S nincs az a pénz, ami miatt érdemes ezt végigcsinálni. Hogy a lelked meghasad.

Nem, már meghasadt.

Igazából mindennap meghasad idebent.