Az elmút egy évben, amióta kollégák lettünk az ilyen munka-szombatokat mindig együtt töltöttük a munkahelyen (kivéve a tavalyi májusit). Általában én már a héten ledolgoztam a nap nagyrészét, de ezeken a szombatokon mindig megvártam. Egyszer ki is mentem vele egy ügyfélhez, az autóban vártam rá. Máskor meg munka után vásárolni mentünk, aztán együtt haza hozzánk. Lényegében bárki bármit mond, akkor sem voltak "jelek". Teljesen jól megvoltunk együtt, kívánni nem lehet szebbet. Tény, hogy az előző nő sokszor téma volt, de Ő inkább csak húzott vele, én meg egyáltalán nem voltam féltékeny. Persze, az is lehet, hogy akkor is ez a nő volt a baj. Változatlanul két eset lehetséges:

A., Tényleg nem voltak jelek, s mi egy brutál szerelmespár voltunk.

B., Nem voltak jelek, mert annyira jól hazudik, hogy a gyanúnak még apró, halvány szikrája sem látszott.

Aki ismeri a delikvenst az döntse el maga, hogy mi itt a világ férfitársadalmának leghitványabb, ugyanakkor legjobb hantázójával állunk szemben, vagy csak szimplán egy ostoba, a szerelmet meg nem értő gyerekkel.

Tökmindegy melyik derül ki, boldogítani nem fog. Meg kell tanulnom magamnak élni. S bár ez egyre jobban megy, azért még sokszor nehéz. Mint pl. az ilyen napsütéses szombatokon.

Tudjátok, ha még most is járnánk, akkor a napunk hasonlóképp telne, mint más munka-szombatokon: én megvárnám, amíg végez, aztán együtt mennénk haza. Vacsorát főznék neki, filmet néznénk, vagy elmennénk biciklizni. Esetleg sörözni, fagyizni.

Nem járunk, ezért a napom a következőképp fog telni: amilyen hamar csak lehet, lépek a munkából, még könyvesboltba kell mennem angolkönyvekért, aztán haza. Anya főz nekem vacsorát, s este még talán megyünk vezetni Szilárddal.

De azért is jó napom lesz. És azért is boldog leszek! Ha kell összeszorított ököllel, összepréselt szájjal, de az leszek!