Meg bizony. Van nője. S ezt sikerült úgy meg tudnom, ahogy hozzám illik: olyan "or'sheetosan'. Komolyan olyan jók a megérzéseim, illetve a ráérzéseim! Nagyon jók, sokszor bejönnek. Kivéve Vele kapcsolatban. Szolgáljon ez örök tanulságul.
5 hónap. Pont öt hónap. Ideje, hogy már nem csak szóban lépjek túl ezen a dolgon.
Lementem az I. folyó partjára, elégettem a fényképeket, s egyéb papíralapú emlékeket. Közben beleestem a folyóba, jobban mondva a dagonyán belecsúsztam derékig. Röhögtem. Mint ha egy vígjáték főszereplője lettem volna. És úgy is éreztem magam. Mintha nemcsak a fényképek, hanem minden emlék hamuvá vált volna.
Ez a fiú, már nem az a fiú, akit én megismertem. Nem tudom, mellettem változott-e így meg, csak vagy "felnőtt". De pont ezért tudom elengedni. Mert ez a fiú már nem Az A Fiú.
Örök rejtély marad számomra, hogy mikortól hazudott nekem. Mert ahogy ennek vége lett, ott nem lehet másra gondolni, csak arra, hazudott.
Ezután a két éves kapcsolat után levonom a konklúziót: nem minden keresztény ember becsületes, s nem minden mélyen vallásos ember tud normális, igaz érzelmeken alapuló kapcsolatot fenntartani.
Nem érdekel ki olvassa ezt ki nem. Nem érdekel, ha Ő olvassa. A saját szegénységi bizonyítványát állítja ki vele. Semmi tapintat nincs benne. Ráadásul visszaélni azzal amit olvasott, a kollégák előtt, az nagyon nem szép dolog.
Sajnálom. Sajnálom, mert szerettem. Sajnálom, mert szerettem a családját. Szerettem mindent körülötte. És sajnálom, hogy múlt időben kell beszélnem. Sajnálom, hogy csődöt mondott a női megérzésem vele kapcsolatban.
Hát eljött a gyász időszak. Gyászolok egy egyszer volt fiút, aki hebrencs volt, de szeretett. Gyászolok egy egyszer élt fiút, aki megértetette velem, milyen igazán mélyen szeretni. Gyászolom azt a fiút, aki Ő volt. De már nincs többé. Nincs már gyermeki ártatlanság (értsd: jó és becsületes), nincs már tiszta és igaz szó.
Nem hinném, hogy abbahagyom a blogírást. Csak épp, Ő már nem lesz téma.
Innen kívánok minden jót neki.
