Tegnap írni akartam, ugyanis tegnap volt a féléves fordulója a szakításnak. Napra pontosan. Picit fura, hogy tegnap valahogy bevillant, mert az első hónapokban mindig naptárban kellett utánaszámolnom, hány hét is telt el, annyira összefolytak a napok. Aztán meg már nem számoltam. Legutóbb az ominózus felfedezésem/rájövésem-nél számoltam utána, hogy ó-te-jó-ég-már-öt-hónapja? Aztán tegnap elértük a félévet. Eredetileg ugye ennyi időt hagytam magamnak, de történt, ami történt, az ötödik lett a vízválasztó. És hogy miként is ünnepeltem a féléves fordulót? Lényegében egész nap a főiskolai exemmel chateltem, míg idáig jutottunk, hogy szombaton elmegyünk inni, s aztán ahogy „alakul az este”, úgy alakul. Persze ez nem lesz felmelegített töltött káposzta, max csak egy kis szórakozás. Már persze ha gyomrom is engedi, hiszen ez annyira nem én vagyok.
De az se én vagyok, akinek legújabb hobbija a ruhavásárlás, miközben régen gyűlölte.
Az se én vagyok, aki festi a körmét, s leszokott annak rágásáról.
Nem én vagyok az, aki kiad smink cuccért pénzt, s néha napján festi magát.
Az sem én vagyok, aki, ha olyanja van, rágyújt, sőt, akár cigit vesz.
Nem én vagyok az, aki spontán, miközben nincs már pénze, ráadásul fel akar mondani, belemegy abba, hogy kimegy Londonba pár napra januárban, s abban a percben oda is adja a tanárjának a repjegy árát.
S nem én vagyok az, aki belemegy egy régi pasijával egy több-mint-flörtöléses játékba.
Bár, ha jobban meggondolom, most már ez mind én vagyok. Elmúlt a naivitás, mondhatni a gyermeki ártatlanság (nem röhög), magam mögött hagytam az egykor volt lányt, aki jól megvolt a saját világában. S nem feltétlenül pozitív a változás. Nem is mondanám annyira negatívnak. Inkább csak kezdek 25 éves koromra talán tényleg felnőni.
Nem mondom, kellett egy lökés mindehhez. Kellett egy ember, kellett egy csalódás, kellett egy eszméletlen nagy pofára esés mindehhez. Mert ez az egész csalódás, szakítás tulajdonképpen nem volt más, mint egy hatalmas pofára esés. A bizalom, az önhittség, a vakság mind-mind hozzájárultak. De akárhogy is nézzük, nem sározhatom a másik felet. Lezárta, ahogy lezárta, már nem számít. Ami meg a jeleket illeti, én vak voltam, Ő meg éretlen, hogy észrevegye, így okoz a másiknak a legnagyobb fájdalmat, ahelyett, hogy inkább leépítene egy számára terhes kapcsolatot.
Jó érzés, hogy most már így tudok írni erről. Könnyebbek a mindennapok, s sokszor olyan jól érzem magam, hogy ha egy ágyúval jönne ellenem, még az sem izgatna.
Nem mondom, hogy nem hiányzik, de igazából nem tudom eldönteni, hogy Ő az, akit a legjobban megsirattam, vagy pedig az egész kapcsolatot mindenestül. Értem ezalatt a családját, meg azt, hogy én családom mennyire szerette Őt, s egyéb apróságokat.
Ha boldog nem is vagyok, de végre jól érzem magam a bőrömben.
