Egy hét. Egy nyamvadt hét. Egy tetves hét és két nap, aztán túl vagyunk ezen a megrázkodtatáson, amit nővérem esküvője okoz. Ő idegbeteg az esküvőtől, én idegbeteg vagyok tőle, apám idegbeteg tőlünk. Egyelőre még Anya viseli a legjobban, pedig Ő melózik a legtöbbet ezzel az egész trutyival. Köcsög dolog így illetni egy esküvőt? Lehet. De jelen hangulatomban jobbat nem tudok. A vőlegény rokonai keverik a sz@rt, bizonyos dolgokkal el vagyunk maradva, egy rakat munka lesz a diszítéssel, s ráadásul mi még Horvátországba is megyünk utána. (S most is azt hallgatom írás közben, ahogy az ifjú pár a másik szobában vitatkozik.)
Én mondjuk nem izgatom magam. Esküszüm, tegnap este feküdtem az ágyban, s azon gondolkoztam, hogy - édes Istenem - mihez kezdek másfél hétig a kollégák, az iroda társak és a munka nélkül? Bármennyire is szívesen lustálkodnék, s mennék el új munkakörbe, most mégis, azt érzem, másfél hét a szokott napjaim nélkül, üres lesz. Beteg vagyok. Azt hiszem, ezzel nem sok ember büszkélkedhet, hogy hiányzik neki a monoton mindennapok érzete.
Egyszer tovább kell állnom innen, de vannak napok, amikor annyira kerek egész ez az egész iroda, hogy nem is tudom, mit akarjak. Speciel jelenleg azt, hogy legyünk már túl a jövő héten.
Ja, nincs ruhám, nincs cipőm, nincs fürdőruhám, s úgy általában semmi hangulatom nincs nővérem esküvőjéhez. Amit tulajdonképpen egész életemben izgatottan vártam. De fel fogom úgy, ahogy kell: ez is egy alkalom ismét arra, hogy összejöjjön a család.
S ha valaki megkérdezi, hiányzik-e most egy fiú mellőlem, aki végig velem van ezen a nagy eseményen, őszintén tudom azt mondani: nem. A lehető legmeghittebb családi eseményeim egyike, amin ne legyen jelen egy olyan valaki, aki félig idegen, s akit mondjuk évekkel később úgy kell lekaparni a családi fotókról, mert már nincs köze a családhoz.
