Vannak napok, amikor az életkedvem is elmegy… Méghozzá egy annyira nevetséges dologtól, hogy igazából leírni is alig merem: nincs nagyon munka. Pedig már több dolgot előre megcsináltam, s más meló most valahogy nem jut eszembe. Sokan el se hinnék, mennyire visszaveti az embert, ha nincs pörgés, ha nincs meló. Pedig ettől az ember csak bepunnyad, percenként nézi meg az időt, hogy mennyi is van még hátra, s nagyobbakat ásít, mint általában.
Persze hó elején meg az a baj, hogy annyi a munka, az ember képtelen utolérni magát, s olyankor van az, hogy ráhúz a munkaidejére. Ami persze a legtöbb esetben nem gond. Legalábbis nálam.
A lényeg az, nincs mostanában semmi új, semmi kihívás, ráadásul a nyaralás alatt is csak azt sulykolták belém, vagyis inkább én éreztem azt, hogy ideje lenne váltani. Persze, most a londoni utam köt engem a biztos anyagi forráshoz, így megint csak semmit nem léptem az ügyben. Egy helyben toporgok.
Itt már rég nem arról szól a dolog, mint amiről indult. Itt már elég rég egyedül rólam van szó. Arról, hogy én mit akarok, s hogy 25 évesen jó lenne még mást is megtapasztalnom. Tovább fejlődnöm. Más területeket megismerem.
Jól érzem magam itt, ahol vagyok, de erre nem lehet alapozni egy életet.
S van még valami, amit sokszor elmondtak nekem a társaságbeliek: a kollégáid nem a barátaid. Így ne csináljak lelkiismereti kérdést ebből az ügyből. S mint ahogy a múlt héten bebizonyosodott, ez tényleg így van. A kollégák, azok kollégák. Külön faj. Így nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni a dologból, ha egyszer úgy alakul, lehetőségem lesz tovább lépni….
(Egyébként annyira távolinak tűnt ez a világ a szabadságom alatt, hogy tényleg piszok nehéz volt visszarázódni. De annyira, mint még egy nyári szünet után sem az iskolába. Azért, mert sikerült, köszönet MM-nek, akinél a szabadság utáni első napokat töltöttem, jobban mondva „laktam” munka után.)
