Nem érdekel senki véleménye. Ezt csak én érzem.
Isten kezébe helyeztem a dolgot. Ergo elengedtem. Most mégis úgy érzem, nem ülhetek itt tétlenül, s nyugodtan. Udvarolni nem kezdhetek el neki. Így marad az, hogy várok. Ha nem rá, akkor másra. Nem érdekel mit gondolnak mások. Mégha nem is sikerül soha túllépnem ezen. Nekem Ő az. Minden tökéletlensége ellenére, mégis Ő az, aki kiegészített engem. S inkább egész életemben egyedül maradok, minthogy beérjem Nála kevesebbel.
Néha megijedek magamtól. Az elmúlt 7 hét alatt naponta változott nálam az elengedlek-állapot, a reménykedem-állapot, a soha-meg-nem-bocsátom-állapot, a nincs-vége, illetve a vége-állapot. Komolyan, ettől fogok bedilizni. Meg attól, hogy mindenki, vagyis elég sokan megmondják a véleményüket. Amit mondjuk én nem is akarok hallani. Pl. R.A., hihetetlen mennyire "véres szájjal" tud szapulni. Inkább már nem is várok tőle támogatást.
Sokszor olyan egyedül érzem magam. SZ. teljesen kisajátítja a nővéremet, M. szakdolgozik, meg suliban van, R.A.-r sokszor inkább elkerülöm, mert nem veszi észre, hogy csak szarabbul érzem magam a véleményétől, illetve a tanácsaitól.
Ugyanakkor meg itt bent itt a R., na meg GP - szóval ők mindig tudják, hogy mikor és mit kell mondani. Teljesen más a felfogásuk nekik hívő embereknek, mint pl. a RA-nak, vagy épp a tesómnak. Na meg ott vannak unokatesóim.
Nem tud mi fáj jobban, az, hogy elhagytak, vagy az, hogy az íráskészségem is befagyott. Ennyire fáj ez az egész, mégha kívülről nem is látszik. Élőholt vagyok, egy zombi. Nem sírok, nem hisztizek, olykor jókedvem van és nevetek. De a szemeim nem csillognak.
S hiába hiszi vagy csak mondja kedvenc főnököm, hogy fél év múlva már én is röhögni fogok az egészen, (mint most a főnök - tényleg vicces). Hát nem. Nem fogok. Az életben nem leszek túl rajta, amíg itt dolgozom. De most még a munkahely-pénz-megélhetés problémáját is vegyem magamra? Mondjak le arról az álmomról, hogy utazzak? Ugyanakkor meg soha nem akartam itt ragadni évekre. Mert bár jól érzem itt magam, nagyon jók a munkakörülményeim, mégsem ezt a fajta munkát akarom csinálni. De igazából a fő ok az Ő. Túl sokat jelentett nekem, hogy ez így működjön. Tudott a legintimebb dolgaimról, ismert minden rosszat és jót bennem, ezek után szétmegyünk, de kollégák maradunk? ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Ez képtelenség. Egy kib....tt öt fős cégben, kb. nyolcvan négyzetméteren??? A legnagyobb hiba az volt, hogy teljesen biztos voltam benne. Miért kell mindig ilyen helyzetbe csöppenem? Gimnázium, főiskola, munkahely - úgy látszik folyton keresem a bajt.
Mit keresek én itt????
Bár azt írtam UKatinak, hogy levelem elolvasása után ne írjon, ne telefonáljon, mégis kíváncsi vagyok, megkapta-e. Ugye pontos cím nélkül nem tudtam jobbat kitalálni, mint Katinak címezve, de a plébánia címére elküldeni. Persze, ismerik meg minden, de ez nem ciki? Nem is írtam feladót.
Tesóm esküvőjétől is agybajt kapok. Főzetés, azt nektek. Az esküvő amúgy is egy csomó szervezéssel jár, de még mi vásároljunk be vacsorához, szerezzünk evőeszközkészletet, leves tálakat, meg ilyeneket. Annyival nem jövünk ki olcsóbban, hogy ez a sok szarakodás megérje. Ettől a szűklátókörűségtől megőrülők.
Komolyan, én rossz csillagzat alatt születtem. Halál unalmas munkát csinálok, nincs pénzem utazni, s ami a legrosszabb egy újabb szerelem futott zátonyra, ráadásul még egy helyen is dolgozunk. Egy öt fős cégben! Isten bottal ver engem?
Csinálok, egy 2007. január - 2008. március mérleget, csak hogy megnyugtassam magam, mennyire szar nekem, és tovább tapicskolhassak az önsajnálatban:
- diplomamunka, problémák a konzulenssel
- egy nagyon fájdalmas szájsebészeti műtét
- elbocsátás munkahelyről
- új munkahelyre beilleszkedés
- államvizsga
- jogosítvány - eléggé megszenvedtem vele
- egy elég komoly betegség
- szakítás
Ugyanakkor így visszagondolva, határozottan egy jó év 2007. Voltak sikerek (diplomamunka), szerencse (rögtön lett állásom), szerelem, esküvők , nyaralás, pandamackó néző Bécsben, és végül egy gyönyörű szép karácsony. Talán mégsem fog összejönni az önsajnálatban tespedés :-)
De jelenlegi helyzetemtől nem mondhatni, hogy fel lennék dobva. Pláne attól, hogy szinte minden nap rájövök: még mindig szeretem. Nem mondom, hogy azt el tudom képzelni, ha most idejönne, minden rendben lenne. Mert nem. De szeretem annyira, hogy megpróbálnám a romokból újjálépíteni. Szebbé, mint valaha.
De ahogy a dolgok állnak, nem hinném, hogy mi ezt újjá fogjuk építeni. Mert nagy dolog a Hit, és nagy dolog a Remény, néha még ezek is kevesek. S csak az jár az agyamba, vajon a bátyja tisztában van azzal, hogy hálás lehet UKatinak, hogy egy év után képes volt neki megbocsátani?
Csak tudnám hol romlott meg! Egyáltalán mi nem volt hazugság?
Kíváncsi vagyok nagyon annak a levélnek a sorsára. De inkább ne hívjon fel Ukati, s ne is írjon, ne találkozzunk. El kell szakadnom tőlük. Fura, hogy odáig jutottam egy kapcsolatban, ahol már nem csak a delikvens, hanem annak családja is hiányzik. Szóval először a családtól kell elszakadnom - ez talán a tegnapi levéllel, valamint az egyházmegyi telefon eljuttatásával Nikinek ez sikerült. S már csak munkahelyet kell váltanom. Na, ez nem lesz olyan egyszerű.
De ha sikerül:
SZEVASZ VILÁG! És akkor boldog leszek. Vele vagy nélküle.
