HTML

Azt hittem lerúgom a fejét

Egy szakítás megélése II. meg egyéb állatságok egy egyszerű lány, egyszerű hétköznapjaiból. Avagy mi történik szakítás után, ha az exed egy kollégád. Avagy egy Agresszív Malacka blogja...

Friss topikok

Linkblog

One Tree Hill vs. Friday Night Lights 1. rész

2009.08.10. 16:00 Or'Sheet

Az alábbi bejegyzést kb. egy hónapja kedtem el írni... Gondoltam, legalább az első része kerüljön föl, ha már ilyen lassan megy mostanában az írás.

A következőkben két olyan sorozatot állítanék szembe egymással – vagyis nem is annyira szembe állítani, mint párhuzamot vetni a kettő között-, amelyek a bármennyire sablonosnak tűnő történetük ellenére is, valami olyan hangulatot árasztanak, ami egyszerűen függővé teszi az embert. S ehhez a függőséghez nem elég a történet, nem elég a színészek játéka, nem elég a zene, nem elég az egész stáb munkája… csak ez mind így együtt.

Elöljáróban azért ejtenék pár szót a sorozatfüggőségemről, ami a 24, egész pontosan a 24 második évadjával kezdődött meg nálam. Az elsőt még tévében izgultam végig, majd unokaöcsém barátja ellátott a 2, illetve a 3. szezonnal (azóta is áldom nevét; Kösz, Den!).

Kb. 2-3 nap alatt nyomtam le őket. Utána jött a Lost 1. évada (ismét csak: Kösz, Den!), a másodikat már magam töltögettem hétről-hétre az amerikai epizód adagolást követve.

Aztán: Prison Break (ismét Den, említettem már, hogy ő volt a sorozat dealerem?). Nip/Tuck; Jericho; One Tree Hill; Without A Trace (ez utóbbit még a tv-ből ismertem meg, s piszkosul örültem mikor rábukkantam az első 3. évadára a neten); Gilmore Girls (ismét a tévéből megismert és megszeretett); Gossip Girl; Heroes; s aztán az új kedvencek, mint a Fringe és a Friday Night Lights. Közben letöltésre került a The Tudors is, de azt az első két rész után félredobtam ínséges időkre, na meg a Dawson’s Creek, amit ugye már ismertem, s csak a Pacey-s részek miatt daráltam le, valamint a 90210, ami elég gyenge, de jó zenéket ismerhetünk meg belőle, így egy darálást megér.

Nos, ebből is látszik, tagadhatatlanul sorozat fan lettem, s filmet már csak moziban nézek, esetleg egy közös dévédézés alkalmával.

De haladjunk, hiszen ami miatt ismét el fogott az írás kényszer, az a címben említett két sorozat.

A One Tree Hill-t már régóta ismerem, mondjuk nem a tévéből, hiszen az a borzalmas Tuti gimi cím elriasztott (gondolom száz másik emberrel egyetemben).

Egyszer belegabalyodtam egy rajongói fórumba, s ez valahogy felkeltette az érdeklődésemet. S ahogy az lenni szokott, először csak egy rész, majd egy újabb, aztán pillanatokon belül azon kapod magad, hogy egy újabb sorozatnak estél áldozatul. Ez csak akkor kellemetlen, de nagyon, amikor a vizsgaidőszakod kellős közepén esel ebbe a csapdába.

S hogy mi fogott meg „felnőtt fejjel” egy tinikről szóló sorozatban? Talán a szerethető, összetett és nagyon hihető karakterek, a jól megírt, s nem csak üres fecsegésű párbeszédek, narrációk és a ZENE. – Igen, így csupa nagybetűvel.

 

A sok Jack-Bauer-vagyok-és-ma-rossz-napom-van, na meg a Lezuhant-egy-rejtélyekkel-és-others-kel-teli-szigetre-a-gépünk, illetve a Szupererőm-van-de-emiatt-be-akarnak-zárni sorozatok után vérfrissítésként hatott ez a pergős-fiatalos-szerelmes-bulizós-lelkizős serial.

Az OTH, akárcsak az FNL esetében a sport – jelen esetben a kosárlabda – köré szerkeszti a történetet. A sport jelenetek teljesen hihetőek (persze a kosár témában laikusnak számítok, talán pont ezért hiszem el, hogy ezek a fiúk ott a sorozatban tényleg komolyan nyomják). A jellemfejlődések is teljesen rendben vannak, csak esetenként vannak elég erős túlzások, gondolok itt a tizenhét éves kori házasságkötésre, s ebből következik, hogy dramaturgilag nem mindig vannak a helyzet magaslatán a sorozat készítői.

A testvérek – a két főszereplő Nathan és Lucas – között kialakuló kapcsolat (riválisok, akik gyűlölik egymást, aztán barátokká, végül tényleg testvérekké válnak) pont jól van adagolva az évadok alatt, ahogy felnőtté érnek, úgy mélyül el köztük a kötelék. Személy szerint nekem ebben a negyedik évad a csúcs, annak is az évadzáró epizódja, ahol egyszerűen a képernyőn átjön a kettőjük közötti testvéri kötelék.

A szerelmi kapcsolatok persze gubancosak itt is, mint minden tinikről szóló sorozatban, s majdnem mindenki mindenkivel járt vagy együtt volt. Mint ahogy az lenni szokott… a sorozatokban, nem a való világban. Így viszont válogathatunk a párok közül, hogy melyik viszi el a legérzékibben ábrázolt, olyan „izzik a képernyő a kettőjük közötti vibrálástól”. Természetesen a Best Of Lucas és Brooke a 3. szezonban, ami annak is be tudható, hogy a két színész a való életben is együtt volt egy darabig, bár azt nem tudnám megmondani, hogy melyik évadok nem élték túl a szerelmüket. Azt viszont tudom, legalábbis úgy gondolom, hogy egy páros sem tudta ezt az érzékiséget, ezt a „kémiát” így megjeleníteni az eddigi hat évad alatt, mint ahogy ők tették. Még a főpáros sem, Peyton és Lucas, sőt a negyedik évadban elég halványra sikeredtek, mint szerelmespár. Viszont volt egy pár, akik majdnem, sőt igazából számomra a legjobban ütöttek: Jake Jagielski & Peyton Sawyer. Mondjuk, ehhez az is hozzátartozik, hogy hat évadon keresztül nem tudtak olyan karaktert (és mondhatom azt is, hogy színészt) felmutatni, mint amilyen Jake, aki csak 25 epizód erejéig volt jelen. Sajnálatos módon a legborzasztóbb történetvezetést neki írták meg a forgatókönyvírók. Máig nem értem, miért kellett apává tenni (bár ez még megbocsátható volt), majd ez folytonos menekülés a gyermekét visszakapni anya elől már nagyon erőltetettre sikerült, mégis a biztosítékot a börtön vágta ki. Íme, bemutatjuk, hogy lehet egy ígéretes karakterből egy szánalmas figurát csinálni. Nagyon jól mutattak együtt Peytonnal, s ha meghagyják normális diáknak, sokkal több, és ami fő, hihető csavart hozhatott volna a történetbe.

Természetesen, egyes esetekben eléggé tévútra vitték a sztorit, pl. Dan esetében. Addig „húzogatták” ide-oda a karaktert, hogy végül (mondjuk a hatodik évadra) a jelenetei már csak egy merő kínlódás volt. Persze, szinte minden évadba írtak egy olyan szálat, ami biztosítékot vert, ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy amikor épp kezdtem volna asztalt borítani az OTH egy újabb idétlen húzása miatt, akkor biztos jött egy olyan rész, egy olyan jelenet, amibe mondhatni beleborzongtam, amitől lúdbőrös lettem, vagy amitől egyszerűen feeling good hangulatom támadt.

A teljesség igénye nélkül ilyen jelenet volt az 3. szezonban a szurkolólányok versenye, vagy az évadzáró utolsó képsorai, ahogy a hídról a folyóba szalad a limuzin, miközben alatta Led Zeppelintől szól a Babe I’m Gonna Leave You. Egyébként említettem már, hogy mekkora jelentőséggel bír a zene ebben a sorozatban? És hogy mekkora arányban hozzájárult, hogy OTH fan lettem? Iszonyat sok jó,very-very-very good music zenét köszönhetek ennek a sorozatnak.

Az OTH négy évada (többnyire) gyönyörűen vette végig a gimis éveket, benne néhány felejthetetlen tánc jelenettel, gondoljunk itt Mouth és Peyton Szombat esti láz feelinges táncára. Így nem nehéz teljesen átérezni, (főleg annak, akinek ifjúsága legszebb évei zárultak le a középiskolából való elballagással) a negyedik évad utolsó részét, a búcsút a gimnáziumtól.

Aztán jött a lehető legjobb ötlet az OTH készítőitől: ha már folytatják, akkor ugyan már ne a főiskolán, ahol úgysem lehet együtt tartani a bandát. Így ugrottunk öt évet az időben.

Egyszerűen nem találtam benne hibát. Pláne a 12. epizódban, ahol úgy sziporkázott mindenki, ahogy már rég nem. (Emlékszünk? Ez volt Lucas esküvője… vagyis inkább lett volna.)

És ebben a szezonban kaptunk egy pótolhatatlan karaktert, ami érzésem szerint inkább az őt alakító színész miatt pótolhatatlan: Jamie, Haley és Nathen fiát. De álljon itt az őt játszó srác neve, hisz komolyam mondom, hogy miatta pótolhatatlan a sorozatból: Jackson Brundage.

Szinte lejátssza a többieket a vászonról. De ami még fontosabb, bárkivel is van épp közös jelenete, mindenkivel összhangban van, s mi meg elhisszük, hogy ezt a kiskölyköt az életben is így imádják a stáb tagjai.

És mondhatni eddig tartott az OTH dicsőítése, mert jött a hatodik évad. Ami összességben nem volt borzasztó, csak unalmas. Borzasztóan unalmas. De még így is One Tree Hill, s ezért egy darát megér(t).

Ennyi dicsőítés után, azért ne felejtsük el, hogy bár nagyon szeretem, még sem ez a sorozatok ásza nálam. Mert ugye ott a 24, a Gilmore Girls, a Without A Trace, s a legújabb kedvencem, a Friday Night Lights.

Folyt. köv.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szappanoperamagyarmodra.blog.hu/api/trackback/id/tr931300645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása