Miért jöttél át? Miért kell hozzám szólnod? Kit izgat mennyit keres N.E. a hivatalban. Miért akarsz kedves lenni? Ennyire nem szidhattak le a fiúk. Fogd már föl, mi nem leszünk jóban!
Azt hittem már jobb. De nem. Előbb átmentem, s hiába van bedugulva az orrom, hiába nem kapok levegőt, mégis éreztem az illatát. De ezt valaki magyarázza el: amíg együtt voltunk, ezt az illatot soha nem éreztem rajta, pláne nem ennyire. Amióta nem járunk, sokszor érzem rajta. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, van nője. Hát legyen!
Már csak túl akarok lenni rajta. Nem érdekel semmi, csak legyen vége. Legyen boldog, én is az leszek. Rohan az Idő.. ennek most csak örülni tudok.
Az alábbi utolsó bejegyzés, amit még füzetben is írtam. Pontosan 16.50kor a vonaton. Kezdek olyan lenni, mint Mia a Neveletlen hercegnő naplójában: a lehető leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben ragad tollat, és írja a naplóját.
Piszok rossz volt ma is. Mint egész Húsvét alatt. Majd megdöglök utána, s hogy ne csak rá gondoljak, keresek újabb álmodozási lehetőségeket. Amelyekkel aztán végképp elrugaszkodom a földtől. Belevetem magam az Internet adta lehetőségekbe, más életéről olvasok, lassan mások álmait álmodom. Csak Én ne legyek én. Az, aki itt ül a vonaton egymagában, várva az indulást haza. Szívében keserű fájdalommal és egy hatalmas űrrel.
Nem tudom máig pontosan mi baja volt velem. Nem értem, miért hazudott. Nem tartom igazságosnak, hogy egy ilyen gyönyörű december után, miért lesz vége egy telefonhívással. Miért kellett ennyire szeretnem? Miért kell ennyire szeretnem?
