ami kivételesen nem Arra A Vadbaromra irányul. Próbálom szervezni a gimis osztálytalálkozónkat, és ez eszembe jutatatta a boldog gimis éveket, az első nagy szerelmet, a jó bulikat, s a jófej emberkéket. Ráadásul tegnap egy volt haverral utaztam hazafelé a vonaton, aki általános iskolában volt osztálytársam, majd ifi hittanra is együtt jártunk. Elég jóban voltunk, majd ez megszakadt, amikor főiskolára kerültünk. S azóta ha nagy ritkán találkozunk, akadozik a társalgás. Fura. Pedig nem sokat változott. Szerintem én se. Csak felnőtt. Felnőttem. S ha mi nem is, de a körülmények változtak.
Talán egyszer majd Erre A Fiúra is így fogok visszagondolni. De addig még hosszú út áll előttem, sok nehézséggel és bánattal. Közhely, de ez így van. Bár kezdem hinni, hogy a főnöknek igaza volt: addig nem tudok túllépni ezen, amíg nem beszéltük meg. Hiszen lassan három hónapja már, mégis ha valaki megkérdezi, miért szakítottunk, nem tudok mást mondani rá, mint azt, hogy nem tudom és nem is értem. Itt bent egyre normálisbban és egyre többet kommunikálunk (szigorúan csak munkaügyben), de úgy, mintha ez a két év sose lett volna, s csak szimplán nem bírjuk egymás képét.
Nem hiszem, hogy meg tudok Neki bocsátani.
