Tegnap este nővéremnek kerestem idézeteket a papírjaim között, s közben megtaláltam egy kinyomtatott e-mailt, amit még 2006 áprilisában írtam Neki. Alig több, mint egy hónapja voltunk együtt. Igazából azt az e-mailt most lenne ideális elküldeni neki, s így lenne kerek a mi történetünk. De úgysem fogom megtenni, inkább bemásolom ide.

Csak egy megjegyzés előtte, még a tegnapi naphoz: a nap végén a Nyugatiban felszálltam az ötös vonatra. Néztem a peronon mászkáló embereket, akik épp kifelé tartottak a pályaudvarról. Láttam egy barna dzsekis fiút, hirtelen azt hittem Ő az. Aztán láttam egy falumbeli srácot, akiért általános iskolás koromban "odavoltam". Tudtam most jött be a tőlünk négykor induló vonat. Persze rögtön valahogy bevillant, akkor Ő is jöhetett ezzel, (szabin volt tegnap), de úgyse látom, mert Veszprémbe megy, s akkor metróval megy át a Délibe, vagyis nem a főbejárat felé megy ki. Aha... Erre egy pillanat múlva meglátom. Egy barna kabátos, farmeros srácot, vállán egy notebook táskával, és zöld hátizsákkal. Követtem a szemeimmel, miközben majd meghasadt a szívem.

De jöjjön a levél. Ami tökéletesen szomorú lenne egy búcsúlevélnek. Végül is ha úgy tetszik, legyen, s álljon itt ebben a funkcióban.

Beborult. Én meg elmerengek a gép felett, mire megjelenik a képernyővédőm. S rajta fényképek. Róma, Prága, Bécs. képtelen vagyok meglökni az egeret, hogy eltűnjön, s tudjak tovább dolgozni. Fejem kezembe támasztom, és csak bámulom elmerengve, milyen szép helyek is ezek. Szól a zene: "Emlékszel még?" Koncz Zsuzsa szám, még gyerekkoromból "maradt vissza". És én emlékszem... Emlékszem a puncs ízére a bécsi karácsonyi vásáron, ahol annyit nevettünk. Emlékszem a rossz időre és a hidegre Prágában, és arra, hogy mégis mennyire gyönyörű napok voltak, amiket ott töltöttünk. Emlékszem a nyári melegre Rómában. Arra, hogy mennyire megszédített a város a maga lüktetésével. Arra, hogy megtaláltam azt a várost, ahol szívesen élnék huzamosabb ideig. Munkába robognék a kis motorommal, délutánonként a Spanyol-lépcsőnél várnám a barátaimat, szombatonként hangulatos éttermekbe ülnénk be kibeszélni az életet.

Valahogy egy merőben más kép is idekeveredett a világvárosos szép emlékeim közé. Egy nem kevésbé szép emlék... egy fiú és egy lány, fejüket egymásra hajtva ülnek a vonaton. Hol és mikor kezdődhetett az ő történetük? Én csak a Fiú meleg, barna szemeire emlékszem. Arra, hogy abban a szemekben az ember elveszett. És a Lány csendes mosolyára. Amikor meghallotta a Fiú hangját, s azt hitte, épp nem látja senki: csak mosolygott csendben magában.

Erre emlékszem. Meg a beszélgetéseikre. Azokra a pénteki napokra. S az első érintésre. Arra a finom vállveregetésre. De emlékszem az első közös estéjükre is, a mozira, a forraltborra, meg arra, hogy a Fiú hazavitte a Lányt utána. És emlékszem, mikor megittak egy üveg bort ketten. Szinte látom magam előtt Őket: ahogy ülnek egymással szemben, fogják egymás kezét, s csak beszélgetnek.

Emlékszem.

Az első ölelésre. Az első csókra. Az első "utállak"-ra és az első "szeretlek"-re.

Az együtt töltött minden percre.