Úgy szeretnék végre egy nap úgy ülni itt bent, hogy már nem zavar a hangja, nem bosszant az "Orsi, légyszíves..." álszenteskedő kedvessége. Hogy már nem zavar az, hogy mindenkivel kedves, és vele is mindenki kedves. Természetes dolog a szakítás, de könyörgöm, csak én érzem úgy, hogy szemét volt? Végül is szakítás előtt pár nappal még órás telefonálások, szerelmes sms-ek, majd egy veszekedést követően, egy telefonhívás: "Azt hiszem hazugság lenne ezt folytatni." Végül is majd két év aktív, komoly együttlét után ennyit érdemlek. Szemét egy társ lehettem.
Na jó, most már tényleg! Ez hányás, amit ez itt művel. Mintha direkt a fülem hallatára lenne kedves mindenki máshoz, csak hogy érezzem, milyen szar nekem. És jé! Tényleg. Előbb Á.-ra mordultam rá dühömben. Belefáradtam ebbe az állandó jópofiba. Úgy érzem mindenki ellenem van, mindenki neki ad igazat, mindenki neki kedvez. Persze, ez így igazságtalan. Meg amúgy is megérdemli. De azt hiszem, most már én is megérdemelnék egy kis nyugalmat. Egy másik munkahellyel. Mert bíztam, nagyon bíztam abban, ez megoldható. De már nem. Ha 3 hónap alatt nem normalizálódott a helyzetem, ezután se fog. Eddig tartott az optimizmus. Már nem érdekel a becsület, se a hűség. Ha alkalmam lenne, most ebben a percben vinném a felmondásomat.
Egyébként akkor a legrosszabb, amikor mennek ebédelni. Én ugye nem szoktam, amióta ez történt azóta meg pláne. R. mindig a fiúkkal tart. Most épp édeshármasban mentek át R., Á, és Ő. Komolyan, én R.-nek szoktam kifakadni, közben meg teljesen jó viszonya van Vele továbbra is. Biztos jókat dumálnak, viccelődnek, engem meg esz a fene. Hát ezért kell elmennem innen! Mert aki az én barátom, az ne legyen az ő barátja is. És bárki bármit mond, ennek így kell lennie és kész.
Asszem ma se nyerem meg a háborút.
