Az alábbiakat két napja írtam le. Most jutottam el odáig, hogy fel is tegyem a blogra.
Eltűntem egy időre, ami nem is csoda, hiszen bent nem tudok fellépni a blogra, mire hazaérek meg dögfáradt vagyok az íráshoz. Szerdán írtam utoljára, s azaz este be is tett nekem rendesen. Két perc alatt borult el úgy az agyam, hogy sikerült egy ekkora veszekedést kirobbantanom apám és köztem, hogy utána három órát (!) bőgtem. Másnap reggel le kellett volna fotózni. Az életben, de még soha az életben nem néztem ki így, mint akkor reggel. Km átmérőjű karikák a szemem alatt, az egést fel van duzzadva… Hú.. Csak az nem vett észre rajtam semmit, aki vak. A kollégáim nem azok. Persze próbáltam vidám, humoros hangot beütni, s D. talán el is intézte annyival, hogy a derékfájásom miatt nem aludtam semmit éjszaka. Á.-t nem lehet becsapni, nem megkérdezte, hanem kijelentette, hogy sírtam. Mindegy. Nem épp életem legszebb napjai voltak ezek. Elmentem munka után R—rel misére valahova aKeleti Pu. környékére, s komolyan mondom, teljesen más kedvem lett utána. Nem mondom, hogy szárnyaltam, de már nem voltam olyan mélyen a föld alatt.
S ez a csütörtök arra legalább jó volt, hogy elküldjem azt a mailt Neki, Akit Soha Többé Nem Fogok Nevén Nevezni, amelyben visszakérem a nála maradt DVD-ket, könyveket, stb.
Három hónap után „nem is rossz” teljesítmény. Komolyam, mért nem bírtam eddig ezt megtenni?
Egyáltalán miért kell három hónap után kijönni minden fájdalomnak? Mert egyértelműen erről szólt az, hogy összevesztem apámmal, s nagyon csúnyákat vágtam a fejéhez. Nem mondom, azóta is lelkiismeret furdalásom van. Sajnos nem tudtam magam kontrollálni. Ez az én kudarcom. De most próbálok tenni is valamit, hogy rendbe jöjjek. Egyértelmű, hogy valahol mélyen gondok vannak, bármennyire is próbáltam elhitetni magammal és a környezetemmel, hogy minden OK. Hát nem OK.
És ez az egész azzal járt, hogy – sajnos – visszaszoktam a kólára. De elég durván. A másik meg, hogy – nagyon-nagyon sajnos - kezdek rákapni a cigarettára.
S persze itt még nem volt vége a hétnek. Vasárnap sikerült Verőcén, tolatás közben belemásznom egy másik autóba. Megkarcoltam a bal oldali lámpáját. Nem volt ideje, így nem papíroztuk le meg semmi, csak mondta a magát. Ami persze jogos volt. Egyértelműen az én hibám volt. Ugyanakkor ki van téve az a rohadt T betű, s látta, h tolatok hátra. Szerencsére Sz. ott volt. Utána elmagyarázta, hogy mit ne tegyek ilyen helyzetbe (ne ajánljam fel, hogy megadom a telefonszámomat), s nyugtatott, hogy előfordul az ilyen.
Amúgy is szar egy vasárnap volt, mert iszonyatosan ki voltam Ő miatta. Ez még rátett egy lapáttal. Megint cigi. Mélyen leszívva a füstöt, hogy érezzem, köhögnöm kell. Hogy érezzem, pusztítom magam, hogy minél előbb túl legyek ezen az életen.
Na jó, ezt csak tegnap éreztem így, ma már azért nem ennyire gázos a helyzet. Igaz, reggel az egyik másik cégbeli kolléga (inkább „irodatárs”) „szórakoztatott” az agymeresztő történeteivel, hogy milyen szakításokról hallott már. Ahhoz képest az enyém kismiska, és ezek után ne is reménykedjek, hogy majd jobb lesz a helyzet. Mocskok az emberek, tök mindegy, hogy farkuk van, vagy más egyebük. Tesómat is sajnálom, nem lesz könnyű neki és Sz.nek ott, ahova majd költöznek (Sz. nagyanyjához).
De az élet szép, s soha nem tudhatjuk, mit hoz, vagy éppen mit vesz el. S igen, sajnos, még ennél is mélyebbre lehet zuhanni.
Viszont csak annyit mondanék:
Carpe Diem!
Azért még így utólag gyorsan megjegyezném, megint rám jött a Star Wars mánia. Ez általában akkor szokott bekövetkezni, amikor menekülök valami elől. Tulajdonképpen az élet elől. Egy időre megint teljesen belebuzulok a Csillagok háborúja sagaba, és arról álmodom, hogy én is ott vagyok egy messzi- messzi galaxisban…
