Régóta nem írtam, s nem is jártam itt. Az, hogy bent nem tudok blogolni, megőrjít, ugyanakkor otthon meg egyszerűen nem megy. Az elmúlt két hetem bekerült minden idők legrosszabb napjai közé. Ami azt hozta magával, hogy rákaptam a cigire. Na nem annyira, mondjuk, ha valami történik, pl. lefullad az autó, akkor egy nap alatt elszívok három szálat. Máskor meg napokig rá sem gyújtok.
Történt, ami történt, ezt itt nem fogom részletezni, mert amíg a szakításból próbálkozom valami sírva röhögöset (vagyis inkább röhögösen bőgvét) kihozni, ebből az ügyből ezt nem lehetett. Akiket az a dolog érint, egyikük sem tud még a napló létezéséről sem. Mégis azért elmondanám, hogy szomorú dolog X év ismeretség után, egy félreéretett e-mailből kirobbantani a harmadik világháborút. Sok keserűséggel jár, s azt hiszem egy emberen kívül mindenki képes volt a vélt és a valós sérelmein is felülemelkedni. Én megtettem, s három nap echte gyomorgörcs és kézremegés után képes voltam ismét színesben látni ezt a világot, s benne Őket. Ez sajnos nem mindenkinek sikerült.
Egyedüli szerencsém talán az volt, hogy kb. másfél hétig Ő, akiről tulajdonképpen ez az egész irkálosdi szólna, nem dolgozott, miközben én - mondhatni – naponta kisírt szemekkel járkáltam. S hiába ez az egész ügyhöz köze semmi nem volt, valahol mélyen mégis ez a szakítás van, hiszen előtte is mindent a szívemre vettem, így meg pláne. S amire más azt hitte, hogy nem nekem nem okoz fájdalmat, az most igenis nagyot ütött rajtam. Aztán meg az én levelem lett félreértve, s innen jött az áradat magával.
Mindegy, kár itt körbe –körbe lovagolni ezen a témán, én is igyekszem kitörölni.
Egyébként a rosszakat leszámítva más nem nagyon történt, csak az, hogy újabb baba jön a Rokonságba most már P. unokatesóm felesége (aki két-három évvel fiatalabb nálam) is várandós. Emellett három ismerős családról tudok (pl. GP-éknél jön a negyedik),s egy régi gimis barátnőm is terhes. Egy volt hittanos csoptársam jövő héten szül. Ilyenkor kicsit tanakodok magamban: én vagyok ennyire lemaradva, vagy ők sietnek ennyire?
Erről is elég ennyit írni. Tulajdonképpen a mostani írásom fő kiváltó oka, az az, amit ma meg tudtam. Másfél hét után kedden láttam először, s azóta egy szót annyit nem beszéltünk egymással. Igazából levegőnek nézzük egymást. Tegnap ismét megírtam neki, hogy szeretném visszakapni a nála maradt cuccaimat. Ezt írta vissza:
Összekészítettem már, csak mostanában egy havertól Pestről járok dolgozni és nem otthonról.
Hú, a szemöldököm igen magasra felszaladt. Pláne mióta belegondoltam abban, hogy lényegében ezalatt a három nap alatt minden reggel más ruhában jött be. Azaz a fél ruhatára akkor itt van bent Pesten. De mióta? És miért? Egyre inkább nem értem ezt az embert. Teljesen más lett.
Ritának mondtam ezt később. S ő informáltabb mostanában, mint én, s elmondott pár dolgot. Hogy megint gondok vannak náluk otthon. Hogy az autója is elromlott. Hogy amikor ment vizsgázni VE-be, s leért, akkor jutott eszébe, hogy a vizsgaanyagát, amit vinnie kellett, azt fent hagyta BP-en (végre egy régi vonás tőle – az eszméletlen nagy feledékenység). Visszafordult autóval, s még este megtette még egyszer a távot. Igazából ebből azt akartam kihozni, hogy történt, ami történt, az Ő élete se lett jobb, se egyszerűbb, se boldogabb – legalábbis ezekből erre következtetek. S most jön az, ami miatt tulajdonképpen írni akartam:
Ma ezen filózfa, kicsit átgondoltam a helyzetet, s arra jutottam, hogy itt teljesen másról lehet szó, mint ahogy én azt gondoltam. Nem engem büntet Isten, s nem én vagyok az, aki bármit is érdemel, vagy nem érdemel. Egyszerűen Ő az, akinek jár egy jobb ember, egy nagyobb szerelem, hogy igazán boldog legyen. Itt Róla van szó, nem rólam. S ha ezt most olvassa valaki, s csóválja a fejét, annak mondom, ez most mentes minden önértékelési problémától, mentes minden mártírságtól. Nem volt egyszerű élete, nem kímélte Őt az élet, kezdve az ittas apától. Mégis jó ember, aki nem véletlen hebrencs és szétszórt. De mindazok ellenére, ami történt, s ahogy történt, ideje belátnom, hogy nem álszent, nem hazug, s egyáltalán nem rossz ember, Talán kicsit éretlen, s ezt az egész helyzetet nem tudta máshogy lekezelni. Talán levegő kellett neki, talán egy másik nő.
Akárhogyan és akárhonnan nézzük, vége van. S itt az ideje, hogy önzőségemből és sértettségemből kitekintve, végre annak lássam, aki: egy rendes gyerek.
S talán ezt a blogot sem érdemes folytatni, hiszen eredeti funkciójában, azaz hogy bent az irodában gyógyír legyen a szívemnek, nem tudom használni. Rosszat nem akarok többet rá mondani, ha kiderül, hogy van nője, ha nem.
A másik meg, hogy Ő se tudja, mivel csinál nekem jobbat. Ha kedves, vagy ha inkább nem szól hozzám. Most az utóbbi áll fent, s azt hiszem ez így jobb nekem.
Ezt még elmondom, ez ma nagyon vicces volt. Odajön hozzám Á. és kérdezi, hol van posta. El kezdem magyarázni, de aztán eszembe jutott, akár én is elmehetek. Kérdeztem mi kell (pénz befizetés), mondom, adja oda, elintézem. Erre suttogva : UT-nek kell. S akkor vettem észre, ott állt Á. háta mögött meglapulva. Hirtelen meglepődtem, majd nem tudtam, sírjak vagy nevessek, hogy már ezt is más kollégákon keresztül kell intéznünk. Mint minden mást. De szó szerint mindent!
S a legjobb, hogy Ő már volt az itteni postán. Ergo tudja hol van. Nem igazán értem egyiket sem.
De talán már nem is akarom érteni.
Mostanában a munkakereséssel is leálltam, mert az elmúlt két hétben annyira jófejek voltak a fiúk. D-t változatlanul szeretem, kedvenc főnökömet egyre jobban megkedvelem, s Á.-t… Na ezt soha nem hittem volna, de őt is megszerettem. S ha megkérdezné valaki, melyikükben bíznék meg, akkor azt mondanám, egyikükben sem. Ez így van. De aki a legközelebb áll a bizalmamhoz, az Á.
S így a végére marad a szokásos: hiányzik, de nagyon. Nem hiszem, hogy ennél jobban szeretni fogok bárkit is, de ideje elfogadnom a tényt, hogy nem mindenkinek alakul úgy az élete, ahogy azt elképzelte. Mégis hálás vagyok az együtt töltött időért, hálás vagyok azokért az emberekért, akik támogattak utána, hálás vagyok Istennek, hogy fogja a kezem, hálás vagyok Ritának és GP-nek, na meg Á.-nak, akik igyekeztek segíteni.
S eljutottam oda, hogy már nem miatta akarok felmondani, hanem magam miatt. Meg szeretném valósítani önmagam. S ez itt nem fog menni. Nemcsak a munka miatt. Annyira soha nem fognak begyógyulni a sebek, hogy ez nekem, vagy akár neki egy egészséges munkahely legyen.
Hú, remélem sikerült most mindent kiírnom magamból.
