A történet az alap, mindenki ismei, így felesleges lenne erről összecsapni egy kisebb törtélemi esszét. Maradjunk csak az emlékezésnél.
Évek óta gyertyát gyújtok ezen a napon. Idén itt, a blogomban emlékezem meg róluk. Róluk, akik számomra a becsületet, a hazaszeretetet képviselik.
Emlékezzünk Aulich Lajosra! Aki 1849 júliusától a szabadságharc utolsó hadügyminisztire volt. A tavaszi hadjárat egyik őse. Részt vett az isaszegi csatában, s ott Buda várának visszavételekor. Ahogy mondták róla: szerényen élt, szerényen halt meg. A tárgyaláson nem kért kegyelmet (egyikük sem).
Emlékezzünk Damjanich Jánosra! Akinek ugyan szerb volt a nyelve, szerb a vallása, mégi azt vallotta , "aki Magyarországon született, az magyar haza gyermeke...". Soha nem vesztett csatát. Világosnál az oroszoknak adta meg magát, ezzel is bosszúságot okozva az osztrákoknak.
Emlékezzünk Dessewffy Arisztidra! Akinek lett volna lehetősége más országba menekülni még a fegyver letétel előtt, de barátja, Lichtenstein herceg rábeszélésére mégis letette a fegyvert a császári csapatok előtt. Kötél általi halálát kegyelemből golyó általira változtatták.
Emlékezzünk Kiss Ernőre! Aki több mázsa családi ezüstüt ajánlott fel a magyar honvédelemi célokra. Aki már többszörös nagyapa volt, amikor felesküdött a magyar alkotmányra. Több ízben is volt ideiglenes hadügyminiszter. Részt vett a pákozdi csatában. Golyó által végezték ki, Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak.
Emlékezzünk Knezich Károlyra! Aki horvát származása ellenére magyar ezrednél szolgált, akinek nemcsak a katonái, hanem a felesége is magyar volt. Kötél általi halálra ítélték.
Emlékezzünk Láhner Györgyre! Aki nem a csataterek hőse volt, a szabadságharc hadiiparának irányítását fogta össze, s küzdött azért, hogy az elmaradott ipar ellenére biztosítsa a fegyver és lőszer ellátást. Feladatát kiválóan oldotta meg. Kötél által halt meg, pont az 54. születésnapján.
Emlékezzünk Lázár Vilmosra! Aki a forradalom idején már nem volt a sereg tagja, mégis a kormány felhívására csatlakozott a nemzetőrséghez. Ezredesként halt meg (még augusztusban Bem tábornok nevezte ki), golyó által. Elsőként végezték ki október 6-án.
Emlékezzünk gróf Leiningen-Westerburg Károlyra! Aki ugyan német főnemesi családból származott, nem volt még harminc éves, s magyarul is alig tudott, mégis elkötelezte magát a magyar szabadságügy mellett (felesége magyar volt, így lett belőle magyar földbirtokos). Testvérei a császári seregekben szolgáltak. Már harmincévesen tábornok lett, kitűnő katonai eredményei miatt. Magyar feleséget, s két magyar gyermeket hagyott itt.
Emlékezzünk Nagysándor Józsefre! Aki "Éljen a haza!" felkiáltással ment a halálba. Kossuth Lajos rendíthetetlen híve volt. Nyugállományából csatlakozott a szabadságharchoz.
Emlékezzünk Poeltenberg Ernőre! Aki gazgad osztrák szülők gyermeke volt, akit 1848 tavaszán helyeztek Magyarországra ezredével, bár több ízben is kérte, hogy Olaszországa küldjék. Nem akart az orzságunkba jönni. Mégis valahogy itt maradt, s katonáit követve vállalta a magyar szabadságharc ügyét. Kötél általi halálra ítélték. A szájhagyomány szerint a kivégzére menvén az alábbit mondta: "Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!"
Emlékezzünk Schweidel Józsefre! Aki Bécsből hazavezette ezredét, s csatlakozott a szabadságharchoz. Részt vett a pákozdi, a schwechati ütközetben, utóbbi után nevezték ki tábornoknak. Az aradi vészbíróság kegyelemre javasolta őt, de ezt a Haynau, a brescai hiéna elutasította. Golyó által végezték ki - ennyi kegyelemben részesült.
Emlékezzünk Török Ignácra! Aki hadmérnöként, a komáromi vár erődítési főfelügyelőjeként csatlakozott a honvédsereghez. Ő irányította a komáromi vár védelmét az első ostrom alatt. Gödöllőn született, abban a városban, ahol Ferenc József felesége, Sissy (és olykor maga a császár is) oly sokszor nyugalomra lelt.
Emlékezzünk gróf Vécsey Károlyra! Akit utolsónak végeztek ki, s így végig kellett néznie társai halálát. Az aradi várat ő foglalta el a császáriaktól. Az oroszokn adta meg magát. A kivégzése előtt odalépett az akkor már halott Damjanichhoz, s megcsókolta a kezét. Így búcsúzva attól az embertől, akivel Szolnok alatt összeveszett.
Madách Imre: Az aradi sírra
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.
