Teljesen mást akartam írni ma. Írni szerettem volna a hétvégémről. Írni szerettem volna az érettségi találkozómról, amivel két évet csúsztunk. Írni akartam arról, hogy mennyire jó volt újra látni őket, az egykor annyira szeretett embereket.
Ehelyett leírom egy szóval ezt az évet. Csalódás.
És most leírom ezt az évet egy mondatban. Minden második nap újabb emberekben csalódom, minden egyes nap egy újabb ember veszti el a bizalmamat.
Most pedig levonom a konklúziót: a büdös életben, de a büdös életben nem bízhatsz meg senkiben. Ne várj semmit senkitől. Mindent magadnak kell megoldanod, és mindent magadért teszel. (Természetesen ezek alól kivételt képez a család, legalábbis az én esetemben.)
A blogírást befejeztem. Azt hittem, el lehet bújni az Interneten. Hát nem lehet. Szerintem lesz, aki tudja, miért fejezem be ezt a naplót, legalábbis így, ebben a formában.
Igen, én tettem nyilvánossá. De speciel úgy gondoltam több ezer blog közül csak az találja meg az enyémet, akinek átküldöm a linket. És ezt nekik írtam. Nem nektek. Nekik.
Remélem jól mulattatok, amíg olvastátok - és nagyon remélem ezt az veszi magára, akinek az ingje. És ha kérhetem, erről szóban ne beszéljünk, ne tegyétek még nehezebbé.
Komolyan, még mindig nem tértem magamhoz. És ha ezt most a Célszemély is olvassa, aki miatt ilyen helyzetbe keveredtem, innen üzenem neki /Neked - ha így jobban tetszik:
most egy életre megnyerted a világ legálszentebb embere címet. Gratulálok.
(Ha valaki nem értené: ezt a naplót magam miatt írtam, s nem neki. Nem azért, hogy Ő elolvassa, vagy hogy egyáltalán tudjon róla.)
