Most hogy végre van időm írni (kivettem mára egy nap szabit), le akartam írni az elmúlt hetemet. A temetéssel, az esküvővel, és ismét csak a család dicséretével. És le is fogom, de nem most. Mert nem mehetek el szó nélkül amellett a hír mellett, amit még felfogni igazából nem tudok.
Kolonics György, aki évek óta az egyik nagy kedvencem volt, nincs többé. Nem fogunk Neki soha többet szurkolni, nem fogjuk soha többet megkönnyezni, ahogy beevez a célba. S bár nem volt személyes ismerős, nem kötött hozzá semmi érzelem, mégis iszonyatos görcs van most a gyomromban. Miért kell egy 36 éves kiváló sportolónak meghalnia? Miért?
Tudom, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hiszen a mi fiúnk volt, a mi sportolónk, a mi reménységünk, a mi büszkeségünk. Selmeczi Roland után ismét elvesztettünk egy rendkívüli embert, aki hazánk javát, dicséretét szolgálta.
Hihetetlen, ott kéne lenni a pár hét múlva kezdődő olimpián! Ott kéne állnia Janics, Kovács, Kammerer és főleg a kenus párja, Kozmann Gyuri mellett! A tv előtt ülve ordítanunk kellene neki, hogy "hajtsad, Koló, hajtsad". DE nem fogjuk. S azt hiszem, ezzel nekem már nem lesz olyan a pekingi olimpia, amilyenek lennie kell.
Az 1996-os, atlanti olimpiai kajak-kenu győzelmekről írt a Kurír sport rovatában Csurka Gergely. Amikor Kőbán Rita kajak egyesbe, Kolonics pedig Horváth Csabával kenu kettesben 500 méteren nyert olimpiai aranyérmet. Egyik kedvenc cikkem, s nemcsak a sporton belül. Szenzációs írás, azóta is őrizgetem, néha előveszem elolvasni. S bár jogilag nem tehetem meg, hogy idézzek ebből a cikkből, most megteszem, itt bocsánatot kérve amiatt, hogy tulajdonképpen ezzel jogsértést követek el.
"A következő pillanatban pedig a csepeli klubtárs, Kolonics nyakába borul. Ők, egymás között, a végighúzott kilométerezrek közös emléke alapján tudják csak igazán, mi mindenről kellett azért lemondani, mi gyötrelmeken kellett azért keresztülmenni, hogy most itt állhassanak a Lanier-tó partján, olimpiai bajnokként. Rita közben egyre azt hajtogatja: <Gyuri, ez olyan szép!> Az bizony. Gyönyörű nap. A pára eltűnt a szemünk elől. Most már minden ragyog."
(Csurka Gergely: Hajrá az aranyért. In: Sport Kurír. 1996. augusztus 5.)
Legyünk hálásak Kolónak. Legyünk büszkék. S gondoljunk arra, "neki most már minden ragyog."
Hiányozni fogsz.
