Nem szerettem bele. Na jó, nem mondom, az sokat nyom latba, hogy autóval lent lehet lenni fél nap, átlag 10 óra alatt. De tulajdonképpen a fene akar ennyit autózni ilyen unalmas autópályákon. Pláne úgy, ha az ember dereka bedurran, mint ahogy az enyém bedurrant az indulás napjára. Mit ne mondjak, nem volt kellemes.
Maga a nyaralás nem volt rossz. Kilenc fő, aztán csütörtöktől még kettő… Lényegében nem volt sok veszekedés, nem balhézott senki a pénzen, sem az egy darab fürdőszobán. Ami konfliktusforrás volt az az, hogy ki mikor mit szeretne csinálni. Kinek strand, kinek városnézés. Arra nem jöttünk rá, hogy nem vagyunk összekötve, s két autóval meg lehetne oldani, hogy mindenki azt kapja, amit szeretne. De mi nem jöttünk rá, így csütörtökön volt az első balhé, mondhatni az egyetlen, viszont az nagy volt. Részletekbe nem mennék bele. Viszont az büszkeséggel tölt el, hogy túlélte a társaságunk. Tizenegy ember túlélt egy közös nyaralást, ahol egy fürdő és WC volt, valamint közös pénzezés. És mi képesek voltunk olyan banális dolgon összeveszni, mint a városnézés kontra strand kérdése. Aznap este páran jól benyomtunk, másnap meg ment minden a maga útján.
Elmentünk „banánozni” a tengerre, ami nagyon jól indult, de egy esésnél valaki úgy megrúgta az egyik lányt, hogy számunkra be is fejeződött ez a tengeri móka. Tényleg jó poén ez a banánozás, de azok után én senkinek nem tudom nyugodt szívvel ajánlani!
És hogy milyennek láttam a horvát tengerpartot? Gyönyörűnek. Amíg nem néztem körben, s nem láttam az elhanyagolt, szemetes telkeket. Amíg nem kerültünk kapcsolatba horvát pincérekkel, emberekkel. Nem mondanám őket sem szívélyesnek, sem vendégszeretőnek. Inkább taplóknak, akik úgy viselkednek, mintha ők tennének nekünk szívességet azzal, hogy hagyják, a pénzünket náluk költsük el.
Ami nagyon megfogott: Trogir. Gyönyörű kisváros. Kár, hogy teli van emberrel, kevés a parkolóhely, meg úgy általában nagy a fejetlenség a közlekedés terén. Persze ez nemcsak Trogirra igaz, így én nem is mertem vezetni lent, bár a két autó egyike a miénk volt. Szűk utak, állat sofőrök, nagy forgalom, halál kanyarok… na köszi szépen, ha nem muszáj, inkább nem. Odafelé meg a derekam miatt nem vezettem egy métert se. Hazafelé meg azért nem, mert egy hét után úgy éreztem, kicsit kijöttem a gyakorlatból, s nem feltétlenül a horvát autópályán kell nekem rutint szereznem. Maradt Attila a kormánynál, ő vezetett le idegen autóval 2000 km-t. És épségben haza kerültünk. Köszönet érte!
De visszatérve magához az országhoz, valami még nagyon megfogott. A Krka Nemzeti Park. Gyönyörű a vízesésekkel, a bencés kolostorral! Elmentünk egy hajóútra, ami mondjuk felejthető volt, s ismét csak kijött az, amit már megállapítottunk: a horvátok nem használják ki a lehetőségeiket. Összecsapnak valami felejthető programot négy órás hajós program keretében, ami ugyan piszok drága, viszont nem sokat ér. Némi leleménnyel és ötlettel viszont akkora turistacsalogató, látványos programokat lehetne szervezni ide! A tapló horvát mintapéldányait itt is megtalálhatóak voltak, de ezzel már nem is foglalkoztunk. S hiába állapítottam meg, hogy sok a jó horvát pasi, (mert itt, a nemzeti park dolgozói között is sokat láttam), ez nem feledteti a viselkedésüket.
Összegezve:
Horvátország szép. Közel van. Könnyen el lehet jutni bárhova (csak visszafelé keveredtünk több órás dugókba). Viszont Horvátország drága, pedig minőségben nem annyira jók. Az emberek olyanok, amilyenek, ezt már kifejtettem.
Nem mondom, hogy nem mennék még vissza, de most egy ideig elég volt ennyi.
Januárban jön London, aztán ha azt túléltem anyagilag, tervezhetem a következő utazásomat.
