Peking kapcsán, (most hogy véget értek a XXX. Olimpiai Játékok) ideje lenne erről is szólnom. Nem csak kifejezetten a pekingiről, hanem úgy általában az olimpiáról és a magyar sportról. Ugyanis az oly sok érdekeltségi köröm mellett, mint pl. a Titanic katasztrófája, a Mount Everest megmászása, az űrkutatás, Erzsébet királyné élete stb. , az olimpia történet is igen nagy kedvencemnek számít. Számos szakirodalmat elolvastam, rengeteg anyagot gyűjtöttem, s bár Athén után kissé megcsappant a lelkesedésem az olimpiai eszme iránt, mégis ezt a sport versenyt máig izgatottan várom. Sajnos az idei olimpia első hete egybe esett a horvátországi nyaralással, csak a második hétre kapcsolódtam be, lemaradva így az úszóversenyekről, s a tornaversenyek nagy részéről.
De nézzük csak, mióta tart ez a nagy olimpia imádat!
1988, Szöul – Egy ötéves lány emlékeiből: egy szürke tréninges úszó fiú. Aztán: egy rövid hajú sportoló lány a repülőgépen ülve. Na, nekem kb. ennyi kép maradt meg a szöuli olimpiából, s azt hiszem, húsz év elteltével még ez is szép teljesítmény. Azóta persze sokat tudok róla, könyvekből, tévéműsorokból, s az összes aranyérem „megnyerését” láttam felvételről.
1992, Barcelona – Egy kilencéves lány az unokatestvéreivel fekszik a tv előtt, s nézi a közvetítést. Az már nem maradt meg, éppen melyik sportágat, s talán magára az „eseményre” is csak azért, mert egy fénykép árulkodik róla. Aztán: Szombathelyen rokonokkal nézi végig Ónodi Henrietta aranyat érő ugrását. S itt történt meg az, hogy már kilencévesen elvarázsolta őt az olimpia „feelingje”.
1996, Atlanta – A lány már 13 éves, az utolsó évére készül az általános iskolában. Erre a két hétre már jól emlékszik: a körmendi nyaralás alatt el se lehetett rángatni a tv elől. Emlékszik Egerszegi bronzérmére, majd a hatalmas különbséggel megnyert hátúszás döntőjére; Czene Attila „surranó pályás” meglepetés aranyára, Kokó sírására a dobogó legfelső fokán, HorváthKolonics „az-emberre-frászt-hozó” hajó berúgására a kenu kettes 500M-es döntőjében… S emlékszik a 15 éves Kovács Ági bronzérmére, s emlékszik arra is, hogy az öttusázó Martinek Jánosba egy életre beleszeretett.
2000, Sydney – Utolsó éve kezdődött a lánynak a gimnáziumban. S ez az utolsó év úgy kezdődött, hogy a fizika órán olimpiát nézett az osztály. S olimpia miatt még otthon is maradt egy napot. S teljesen beleszeretett a sport közvetítésekbe. Egy életre. Felejthetetlen lett számára Nagy Tímea vívása, Csollány Szilveszter gyűrű gyakorlata, Kovács Ági szenzációs úszása, Kolonics emberfeletti evezésére…. S igen, felejthetetlen maradt a vízipólósaink szemet gyönyörködtető játéka a döntőben. De számára felejthetetlen maradt Balogh Gábor öttusázó poénos nyilatkozata az ezüstérem megnyerése után. Bárdosi Sándor lazasága. A női kajak 4es. Az ezüstérmes női kézilabdacsapat sírására a dobogón. S így tovább. Nem megfeledkezve arról, hogy több nagy külföldi kedvenc is lett. Ian Thorpe. Nyemov.
Aztán jött Athén..
2004, Athén – Bármennyire is közeli, nem sok maradt meg belőle a lánynak. Évekre visszamenőleg vissza tud sorolni minden olimpiai bajnokot. Kivéve ennek az olimpiának az olimpiai bajnokait. A dopping botrány megzavarta, s kissé ki is ábrándította a sport eszméjéből. Kinek higgyen? Máig nem tudja, de akkor is egetverő igazságtalanságnak tartja azt, amit ott és akkor a magyar atlétákkal műveltek. Mert lehet, hogy doppingoltak. De akkor vegyék elő a többi másik ezret is, akik hasonlóan tunningolták fel magukat. Persze más is megmaradt erről az olimpiáról. Pl. a vízilabdadöntő. Első gondolata az volt utána, hogy ezt az aranyat a szerbek most jobban megérdemelték volna. Nagy Tímea ismét csak aranyat érő vívására. Cseh Laci sérült lábbal való 400m vegyes úszására, amelyben bronzérmet szerzett. Vörös Zsuzsa aranyérmére, amellyel ismét csak bizonyítottuk, hogy az öttusát a magyaroknak találták ki. De sajnos ez után az olipia után , már nem tudott úgy lelkesedni a sportközvetítésért, a szurkolásért, mint egykor. A dopping beárnyékolta, s szinte el is tüntette az „eszmét”.
2008, Peking – S eljött 2008. Olimpia előtt nem egész egy hónappal meghalt Kolonics György. Aztán jöttek hírek sérülésekről, betegségekről (pl. Görbicz leforrázta magát). Na, ez is jól indul… Ráadásul nekem mindenre volt az időm, csak az olimpiával foglalkozni nem. Így ebből az olimpiából nem sok maradt meg. Erre most lenne, aki azt válaszolná, "hát sok emlék nem is maradhatott meg". Mert állítólag a magyarok alul teljesítettek. Kérdem én, mi az, hogy alul teljesíteni? Mert egy 10 millió embert számláló országnak olyan rossz eredmény az a három aranyérem, meg a 21. hely az éremtáblázaton? Nem, szó nincs itt alul teljesítésről! Azért, mert más sportversenyeken jól mennek a vívók, az öttusáok, stb, az nem jelenti azt, hogy itt most leszerepeltek! Nem látok bele, így nem tudom megítélni, hogy mindenki beleadott-e mindent. De nem hinném, hogy valaki, ha már egy életet rátett a sportra, pont az olimpián lébecolna! Legyünk elégedettek ennyivel, ez is szép teljesítmény. S legalább ebből hagyjuk ki a politikát! Ha ennyi pénz van rá, akkor ennyi. S mint látható ebből is ki lehet hozni valamit. De ebbe tényleg nem megyek bele, mert semmi rálátásom a dologra.
Maradjunk csak a szépnél: a vízipólósaink zsínórban 3. aranyérmének örüljünk. Bitang jól játszottak a döntőben. Cseh Laci három ezüstjének. De most nem sorolom fel külön-külön a sportolókat, mindegyik büszke lehet magára! De valakik mellett nem fogok szó nélkül elmenni: Kozmann-Kiss páros (ugye milyen "fura", hogy pont őket hoztam elő?:)). Szenzációs, bámulatos, gyönyörű, megható. Ahogy Somos Ákos kommentátor könnyezett, úgy szerintem rengetegen megkönnyezték ezt a futamot. Aki hisz, az tudja, az élet némi igazságot szolgáltatott. Én is hiszek, s egyetértek azzal a véleménnyel: hárman ültek abban a hajóban, nem ketten!
A következő postban kicsit körüljárom az elmúlt olimpiákat, s a kedvenc olimpikonjaimat.
