Valahogy a kezembe kerültek egykori, főiskolai előadások alatt írt szösszeneteim. Nagyon unhattam az órákat... Sajnos már akkor, ezeken az írásokon érezhető volt, hogy a büdös életben nem leszek egy Jókai, hogy Steinback nyomába nem érhetek, hogy még arra sem leszek méltó, hogy Szabó Magda lábnyomába léphessek. Viszont engem elszórakoztatot, s mint ahogy az mindig bebizonyosodík, könnyebb, ha az ember kiírja magából a fájdalmat. Persze, ha egészen őszinték akarunk lenni, az alábbi "depresszív" mélységekbe eső firkák inkább betudhatóak voltak az iskolaundornak, mint egyéb másnak...
November depressziós. Pedig próbál segíteni rajta Október és December. Október átad neki egy kis meleget, szép őszi időt.
De hasztalan. November depressziós.
December incselkedően olykor-olykor előre megszólaltja karácsonyi harangjait, kik azt csilingelik: „Mindjárt itt a karácsony. S akkor oly szép, s nyugodt a Tél.”
De hasztalan. November depressziós.
Január, a legidősebb testvér csak nevet rajta: „November, a te sorsod ez. Mind a tizenkettőnknek meg van a sorsa. Nekem az, hogy rossz, morcos hangulatom legyen. Februárnak az, hogy játsszon a szép idővel. Március feladata reménysugarat adni a Világnak. Április a bolondját járatja, míg Május maga a tavaszi boldogság. Aztán ott vannak a Nyáriak: Június, Július, Augusztus. Ők szórakoznak, vidámak, s önfeledtek. Szeptember dolga, hogy az ő tombolásuk után helyrerázza magát, s a Világot; a teendőknek nekiálljon. Október még ad egy kis meleget, egy kis szép időt és jókedvet, mielőtt Te a helyére lépsz. Majd a Te borongós hangulatod feledtetésére December meghozza Adventet és Karácsonyt, ezzel teremtve békés, nyugodt hangulatot.
Kell lennie rossz, bús hónapnak, hogy legyen jó és vidám hónap. Mert a rossz jót követhet, és a jó rosszat.”
S November már nem depressziós. Hiszen hat nap múlva átadhatja helyét Decembernek. Akinek a mese szerint a nyugalmat és a békét kell elhoznia.
Meglátjuk!
De ha mégsem így történik, akkor sem haragudhatunk Decemberre. Mert a Jó sem lehet mindig jó, ahogy a Rossz sem lehet mindig rossz.
De legalább November már nem depressziós.
2002. November 24.
(Hihetetlen ez az író profizmus, nem? :((
Egyszer egy kis manó mit gondolt, nem gondolt
Elindult a Nagy Világba, hogy emberekkel bolondozzon.
Hegyeken, völgyeken mendegélt a kis manó,
Míg egy napon egy városkapu előtt meg nem állott.
Nyújtózkodott a kis manó, hogy elérje a kopogtatót,
Nyújtózkodott, nyújtózkodott, de nem érte el a kopogtatót.
A városkapu zárva maradt, a kis manó sírva fakadt.
Sírva indult tovább a Nagy Világba,
A legközelebbi városkapuig meg sem állt.
Az a kapu nyit volt, a kis manó azon belódult,
Ugrándozva-bugrándozva mutatott fityiszt a városlakóknak.
Támadt erre gyülekezet, felbőszült emberek eredtek nyomába
Ennek a kis embernek.
A kismanó csak ugrándozott, s nevetett nagyokat
Az emberek meg egyre többen futkostak utána.
De őt elkapni nem tudták, a kis manó ravaszabb annál,
Ment tovább más városokba, bolondozni más városba.
Elkapni sehol sem tudták, s ő azóta is csak bolondozik,
Ne lepődj meg hát, ha egy nap összefutsz vele,
Nevessél egy nagyot, s máris szép lesz a napod.
2002. November 24.
(Komolyan egy Arany János, mit Arany, egy Babits, egy Radnóti veszett el bennem... Ezek a verslábak, ezek a rímek, ez a gondolatvilág! Szánalmas)
Hétfő reggel. Már rosszul ébredek, ráadásul későn is. Alig bírok kikászálódni az ágyból, így futás lesz a buszhoz. Futás az van, de nem segít, mert a buszom így is elmegy. Dühömben még szitkozódni is elfelejtek. Be kell, hogy érjek első órára. Be kell, hogy érjek
Csüggedten állok ki az útszélére, hogy stoppoljak. Nem szoktam, de most muszáj beérnem első órára. Jön is egy autó, a kezemet felemelem a közismert jellel. De közben szörnyű gondolatok jönnek agyam mélyéről a felszínre; és már újsághíreket termel a fantáziám: „Elraboltak egy főiskolás lányt” vagy: „Stoppos lány molesztáltak”; vagy: (egyre sötétebb lesz a képzelőerőm) „Meggyilkoltak és feldaraboltak egy főiskolás lányt útban iskolája felé”.
S erre már lehanyatlik kezem. Kit érdekel az az első óra! Inkább várok egy órát a következő buszra.
De már késő: az autó lassít, majd lassan lehúzódik mellém, s kinéz egy eszméletlenül jóképű fiatalember. Na erre megint beindul a fantáziám, s pár perc elteltével már az esküvői harangokat hallom vélni a fejemben, mikor kihajolva megkérdezi: „Merre mész?”
Zavarodottan kinyögöm: „Esztergomba, a főiskolára.” Külön kihangsúlyozva a főiskola szót.
„Jé, a menyasszonyom is odajár. Gyere, elviszlek.” Erőtlenül beszállok, s már mosolyogni sincs kedvem. Hogy milyen pocsék ez a hétfő reggel!
De legalább arra az első órára beértem.
2002. Szeptember 9.
(Ez nem teljesen így történt, s nem is igazán értem, miért írtam ezt, hiszen, ha jól számolom ekkor már együtt voltam First Thomassal.)
Nem látok. Nem hallok. Nem lélegzem. Úgy érzem,
Nem élek. Csak próbálok. Levegő után kapkodok,
De csak egyre jobban kifulladok.
Már félig hulla vagyok. Élőholt.
Aki nem látja a szépet.
Aki nem hallja a jó szót.
S aki már csak a mérget szívja magába, nem
a tiszta levegőt. Segítség!
Segítsen már valaki!
Hogy meglássam a szépet, hogy meghalljam a jót,
Hogy tiszta levegőt tudjak venni. Hogy csak örülni tudjak annak,
Élek!
Segítség! Kiabálok, ordítok, sikoltok.
Segítség! S már csak cincogok.
Segítség! Egy elfúló, halk nesz.
Segítség! De már nem élek.
2002. November 24.
(Úgy tűnik november 24-e mégis csak egy fos nap volt, s nem feltétlenül az iskolaundor miatt... Ennyi baromságot, hogy lehet egy nap alatt összeírni?)
Így ezeket elolvasva, kb. sírva röhögtem. Összedőltek írói álmom, Kiscsaj, ideje lenne felnőni!
