A mai napom egy borzalom volt. Megjöttek az adóbevallásaink, vissza kell fizetnem pénzt. Már ettől a plafonon voltam, de mikor megláttam, hogy Ő meg egy rakat pénzt visszakap, na akkor elszálltam. Félre értés ne essék, nem tőle sajnálom! Csak bosszant, hogy engem csúnyán kidobott, hazudott, de neki megvan a hülye Golfja, játsza itt bent az eszét, bunkózik, s most még ez is. Se pasim, se pénzem, se kutyám. Itt rohadok meg egy légtérbe zárva vele. Nem tudok lépni, mert kell a pénz.
Tegnap este imádkoztam érte. Szóval nem igazán értem magam, most miért dühöngök azon, hogy jó neki. Ja, bocs, nem azon dühöngök. Hanem azon, hogy én megszívtam a 2007. évi adóbevallást. Meg ezt az egész évet pasistul, munkástul.
Sokat kibírok. De ez még nekem is sok volt. Mindezek után a fiúk leültek velem beszélni, hogy sok hibát vétettem mostanában a munkában. Meg hogy vele is beszélni fognak, mert látják, hogy borzalmas a kommunikációnk és ez a munkára is kihat. De legalább Á. azt mondta, ő se érti, miért viselkedik úgy, mintha ő lenne a sértett fél. Kértem, ne beszéljenek vele. DE muszáj. Igazából még le se basztak, csak elmondták, mit vétettem. Aztán Á. hozott nekem csokit. Gondolom, látták, teljesen elkeseredtem. Míg ebédeltek bőgtem egy sort.
Hogy süllyedtünk ennyire mélyre Vele? Annyira szép volt és jó. Legalábbis nekem. Most meg? Komolyan, kezdem gyűlőlni. Ezt az egész szar helyzetet neki köszönhetjük. S hiába is vártam volna vissza. Ha képes volt elengedni egy veszekedés után, akkor igazából sosem szeretett. Kereshetem én itt a jeleket, reménykedhetek, bízhatok. Felesleges. De megmaradok. Leszek még szerelmes.
S elkezdek állást keresni. Már rég meg kellett volna tennem.
