Nagyon fáj. Ma nagyon fáj. A derekam is, meg a szívem is.
Van nálunk valami új gyerek, gyakornok vagy mifene. Fogalmam sincs, hogy került ide vagy hogy egyáltalán ki ez. Ott ül a régi helyemen.
Ő nincs bent. A hivatalban a főnökünk volt reggel, vagyis ha ott sincs, akkor gondolom szabin van. Vajon beszéltek már vele a fiúk? Sms-ben kérdeztem tőle valamit, amire visszaíírt. A lényeg az volt, nem tudja. Én erre visszaírtam: "Már megoldottam. Mint mindig." Erre Ő: "Ok. Köszi." Szóval vagy beszéltek vele, vagy teljesen közömbös vagyok már számára. Azt hiszem ez a csalódás már örökre belém vésődött. S már abban sem tudok hinni, hogy nála jobb jön. Nekem Ő volt a The Best. De valahogy túlélem. Összeszorítom a fogam, s ember leszek.
Most látom a naptárban, hogy csütörtökön szabin volt. S miután a sulija meg a tanulás mindig fizetésnélküliből megy, most valami más van a háttérben. Szóval mégis benőzött. Vagy nem tudom mi lehet. Csütörtöktől nincs bent. Suli nem lehet. Amikor azt hittem síelni ment, később C. elszólásából kiderült, kocsit volt nézni külföldön. Most már megvan az a hülye autója. Gondolom. Lehet, hogy amiatt van szabin? Mennyi intézkedés szükséges, ha autó áll a házhoz? Mondjuk okmányirodai ügyintézés. Ahhoz kell egy nap szabi? Kicsit beteges vagyok, azt hiszem. Vagy csak iszonyatosan féltékeny?
Nagyon hiányzik! S hiába leszek ettől erősebb, inkább beledöglenék a bánatba. Mi érteleme, ha folyton csalódok? Folyton beteg vagyok, lelkileg meg egy roncs. Az írásaimból végig lehet követni, hogy jutok el a Reménytől a teljes kétségbeesésig. Nem érdekel, hogy jön majd másik. Nekem Ő kell. S különben sem olyan biztos, hogy jön más. Ezért van annyi ember egyedül. De már az se érdekel! Csak ne fájjon!!!
Annyira írigylem UKatit, hogy Neki összejött, hogy visszajött :-). Régen még azt mondtam volna erre: talán nekem is!
Kell egy új hely. Hiába lenne piszok nehéz beilleszkedni és megszokni, szerintem most a lehető legrosszabbat teszem magammal. Cél: mindennap legalább egy álláshirdetésre elküldeni az életrajzomat!
