Hogy lehet elrontani egy remek hétvégét? Könnyen, túl könnyen. Elég hozzá a kimerültség, a szerelmi bánat, az önbizalomhiány, s ezek után a folytonos beszólásoktól elszakad a cérna. Annyira, hogy tegnap este teli nyugtatózva feküdtem az ágyamban, s még akkor se keltem ki, amikor vendégek jöttek.
Pénteken délben leléptem innen, Sz. felvett az Andrássy úton, majd Tesómat is felvettük, s irány Körmend. Ahogy kiértünk a fővárosból, megkaptam a kormányt, és onnantól végih én nyomtam neki a gázpedált. Épségben leértünk. Este jött Zoli unokatesóm egy üveg vodkával, és hajnalig beszélgettünk. Mint a régi szép időkben. Reggel hulla voltam, de nem bírtam aludni, hiszen az ottlétnek minden percét ki akartam élvezni. Délután jöttek a többiek is, ebédeltünk, beszélgettünk, jó volt nagyon.
Majd mikor nagybátyámékhoz mentünk autóval, akkor az úton kezdődött szakadni az a bizonyos cérna. Mert ha én ülök a volán mögött, nekem addig ne szóljanak be, amíg nem teszek visszafordíthatatlan dolgot. Én mentem arra, amerre a busz megy abba a faluba, ahol a rokonok élnek. Nekem ne kezdjen senki károgni a hátsó ülésen, hogy rossz felé megyek. Pár km-rel hosszabbb út, nem jelenti a rossz utat. De ezen annyira felidegesítettem magam, hogy inkább átadtam a kormányt Sz.nek. (Persze azt is tudni kell, hogy már eléggé felspannolt állapotban ültem be, miután nagyanyám közölte, inkább Zolival menne, mint velem.)
A rokonlátogatás után azért hazavittem, persze folyton lefulladtam. Megint hajnalig beszélgettünk, és röhögtünk. Reggel megint korán keltem. Szombathelyre mentünk, s én el akartam menni10es misére. De a Tesóm pöcsölt, késve indultunk, megálltunk még Papánál a temetőben. Én nyomtam neki a gázt, de az egyik körforgalomnál rossz helyen fordultam ki. Nagyanyám ekkor már lapított a hátsóülésen, s miután megkérdeztem 500m után, hogy egyáltalán erre kell menni: "Hát nem" Állítólag nem gúnyosan, én viszont nagyon úgy éreztem. Megint ordítottam magamnak, de most főleg azért, mert késésben voltam. Mindegy. Szombathelyen még sosem vezettem, mégis lazán és elsőre eltaláltam a rokonokhoz, anélkül, hogy bárki mondta volna, merre menjek. Ugyanakkor senki nem paskolta meg a fejem, hogy ügyes voltál, senki egy jó szót nem tudott mondani. És kezdő vezető létemre, én még igénylem ezt.
Este kimentünk Zsuzsi munkahelyére Ausztriába, egy koktélbárba. Végig tudtam követni (ugyanis Ő ment előttem, mutatva az utat), megint csak minden gond nélkül kiértünk. Direkt nem ittam semmi alkoholosat. Tök jól éreztük magunkat, este kilenc felé indultunk vissza Szombathelyre. Itt lett filmszakadás. Beülünk, s kedvenc tesóm azzal kezdi: "Most inkább Sz. vezessen." Elég volt, ordítottam. Elegem volt abból, hogy amit én csinálok az mindig szar, hogy senkinek nincs bennem semmi bizalma. Én ülök ott, én érzem a féket, a gázt, a kormányt. Soha, de soha nem ültem be addig sem, ha úgy éreztem, épp nehezen menne. De a két nap alatt, egy jó szót nem kaptam, csak a tanácsokat, hát istenem, besokalltam. Csak ebben az volt a rossz, hogy Sz. magára vette, visszakiabált, hogy már nagyon elege van belőlem. Ennyi. Azóta nem beszélünk. Úgy jöttünk haza is Körmendről tegnap. Egy szó nélkül (ő vezetett).
Miután hazaértünk, s Ő elment, Tesóm közölte, hogy most cuccait kézben viszi haza, s hogy soha többet nem viszi el a kocsit. Most erre mit mondjak? Bármikor elviheti, még tankolni se kéne bele. De könyörögni azért már nem fogok. Magyaráztam én neki, hogy Annával kiábáltam. Egyik sem fogta fel. És ezek után idegrohamot kaptam tegnap este, szüleimtől megkaptam, hogy menjek el pszichológushoz, meg mondjak fel a munkahelyemen. Teli nyomtam magam a maradék nyugtatókkal, és bőgtem. A kedvenc beszólásom a tesómtól az volt: "Ő nem bírja, ha kiabálnak. Ő olyan érzékeny!'" Ha nem bőgtem volna, erre a kijelentésre röhögőgörcsöt kaptam volna. Így csak ordítottam, hogy én is érzékeny vagyok, és azt ki nem szarja le? Az elmúlt egy évben mindig leb@sztak otthon, ha valami olyan vicceset mondtam, amit Sz. nem értett, és megsértődött. A saját otthonomban háromszor meg kell gondolonom, hogy mit mondok ki, nehogy beletapossak jövendő sógorom "érzékeny" lelkébe. Anna mindig mellette foglal állást, én meg le vagyok sz@rva.
És igen, több mint három hónapja történt, máig nem tudtam feldolgozni, mindennapom egy küzdelem itt bent, egyik álláshirdetésemre se reagáltak, és mindeközben tök lazán vettem ez az egész szakítósdit. Senki, jelenleg senki nem érti meg, mi van bennem, mert annyira próbáltam mindenki előtt titkolni, hogy valszeg már nagyon ért egy kiborulás. Sajnálom, hogy így és pont lent Vas megyében történt, de ez van. És igen, jobban kéne uralkodnom magamon, ez így igaz. De azt felejti el mindenki, hogy én kiordítom magam, és utána 10 perccel már semmi bajom nincs. Néha csak hagyni kéne békén engem. Nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom, még arról a tetves kóláról is leszoktam. Valahol ki kell jönnie a feszültségnek. És ha most bárki azzal jön, hogy mozogjak, akkor válaszolnám, hogy igen, köszi, hetente kétszer. Mert többet nem bírok idővel és energiával. Fáradtabb vagyok, mint eddigi életemben bármikor.
Három hónapot még kibírok nővéremmel, utána meg úgyis teljesen el fogja marni Őt Sz. Mint ahogy eddig is teljesen kisajátította. Aztán nyár végén így vagy úgy, de felmondok.
