Ez egy jó napnak indult... Egész 14.31ig megálltam blogírás nélkül, azaz, reggel óta semmi nem szegte kedvemet, semmi nem lombozott le. Már lassan elfogadtam helyzetemet, már egész jól "elélek mellette". Csak ahogy előbb mentem át a fénymásolóhoz, s léptem be az "Ő területére", épp nyújtózkodott, szemei az én irányomban álltak. Egy pillanatra kihagyott a szívem. Hiszen egykor egy ilyen esetben rögtön nyújtotta a karját, hogy odainvitáljon magához és átöleljen. Akkor. Most meg most van, s csak ez a röpke pillanat elég volt, hogy kihagyjon a szívem. És ismét a pokol kénköves tüzében érezzem magam, annyira hasogat a szívem.
Annyira szeretném megtalálni a békémet. És eddig hittem is benne. De már nem tudom... Annyi olyan ember vesz körül, akik közel sem állnak ahhoz, hogy megtalálják a megnyugvást, a beteljesülést. Akkor mit akarjak én? Sokszor arra gondolok, hogy mire várok tulajdonképpen? Arra, hogy visszajöjjön? És akkor elmondhassam azt, hogy én vagyok az a lány, akinek csak töltött káposzta felmelegítve kapcsolatai voltak az életben?
Á, ennek vége van. S mint köztudott, nem miattam.
