Na jó írok még Arról A Majomról is, ne teljen már el nap nélküle. Most már 3 hete, hogy ha bejön csütörtökön nincs rajta hátizsák. Nem jár iskolába? Mert múlt hét pénteken pl. NM-on dolgozott. Előtte hét pénteken itt volt bent. S úgy tűnik ma se megy este VE-be. Persze nem mintha érdekelne, vagy bármi közöm is lenne hozzá. De úgy mégis, folyton rajta tartom a szemem. Mint pl. azon, hogy a magántelefonját viszi-e magával vagy idebent hagyja (értsd: ha nem viszi el, nem vár fontos hívást, pl egy lánytól), amikor kimegy ügyfélhez. Most itt hagyta. Kicsit beteges vagyok, de majd kinövök belőle.

Egyébként reggel belépett, s megint kihagyott a szívem. De most dühömben. Épp azt a rövidujjú inget vette fel reggel, amelyet még Anya turkált neki, ráadásul Anyám beleszeretett abba az ingbe, hogy majd milyen jól fog állni rajta. És jé! Tényleg qrva jól áll rajta. Vaze, ha arra gondolok, hogy majd más lányoknak jár ebben a cuccban (meg úgy általában minden olyan cuccban, amit tőlünk kapott) udvarolni, elfog a hányinger. És igen, kövezettek meg, kicsinyes alak vagyok, hogy ezen szenvedek. De ahogy reggel Zsuzsi tanácsolta Skpy-on: "Véletlenül ragasztozd össze, öntsd le kávéval, mindaddig, amíg el nem fogy a gyűjtemény!" Hm, igen, ez jó poén lenne. De akkor csak azokat rondítsam el, amelyeket tőlünk kapott, vagy azokat is, amelyeket az én tanácsomra vett meg? Mert akkor a ruhatárának 90%-a mehet a kukába.

S Zsu másik tanácsa: menjek oda, búcsúképpen smároljam le, aztán megy majd minden, mint a karikacsapás, azaz végre lezárom magamban. Sajnos, ehhez nincs elég merszem, viszont kitaláltam egy jót: ha kapnék munkát máshol, s meg tudnám beszélni a többiekkel, ne mondják el neki felmondtam, akkor az utolsó munkanapomon (amit Ő ugye nem tudna, hogy az utolsó), mielőtt kilépnék az ajtón, lesmárolnám. Aztán másnap már nem lennék, Ő meg kapkodhatná a fejét. Rájönne, mit veszített (haha, ahogy azt Móricka elképzeli), s mikor tudatosulna benne, hogy örökre elvesztett, keserű zokogás venne rajta erőt. Ez így tényleg vicces lenne.

De ahogy az Élet már többször is bebizonyította, sajnos nem túl tehetséges szappanopera-író. S mivel az Élet diktálja a történetet, meg kell elégednünk ezzel, amink van. A bloggal meg kompenzálom magam (nem röhög! csóró vagyok, csak erre fussa).

Azt meg már nem is említem (vagy mégis?), hogy ismét rémálmom volt. Csakhogy most azt álmodtam, hogy meghal a kedvenc nagybácsim. Brrr. Na ez is odatett a reggelemnek.