Egyszer már megírtam... de elszállt...Iszonyat pipa vagyok. Próbáljuk meg mégegyszer...
Két hete, lassan már három is, hogy nővéremnek hivatalosan is bekötötték a fejét. Nem mondom, elég pesszimistán álltam ahhoz a naphoz, ami végül az idei, sőt talán életem egyik legszebb napja lett. Nagyon szerettem volna a lehető legrészletesebben beszámolni erről a napról, de mondhatni minden kiesett. Nem, nem ittam magam részegre. Egyszerűen az egész estét, délután 5 órától másnap hajnalig, kb. két percben éltem meg. Annyi ismerős, annyi szeretett ember... Végig röpködtem az éjszakát, mint egy pillangó.
S miután képtelenség lenne ezt a napot hűen visszaadni, így maradjunk a jól bevált címszavas, illetve címmondatos elbeszélésnél. Viszont még az elején meg kell említenem a pénteki napot. Azt a napot, amelyen annyit segítettek Anya kolleganői, s a fél rokonságunk. Mindenki a szívét-lelkét beletette, s ami a legfontosabb: a szeretetét. Amiből az lett, hogy a lepusztult, csúnya falusi művelődési házból estére egy igazi esküvői helyszín lett, gyönyörű dekorációval.
Én megcsináltam az idővonalat, Anna és Sz. fotóival, azt hiszem, ez nagy sikert aratott másnap :)
Szombat.
Reggel 7-kor már V.-on a menyasszonyi csokorért. Plusz egy koszorúslány unokatesó, plusz egy „dekoratőr” unokatesó.
Haza. Esik az eső, csak esik. Hogy lesz ebből szabadtéri polgári szertartás? Meló. Futkosás művház és otthon között. Fodrász, sminkes, nyugtatnak, hogy ki fog derülni. De jó is itt helyi fodrásznál készülni a napra. Mert itt itthon vagyok...
Megérkeznek a szombathelyiek első csoportja, a lányok. Azaz Mama, nagynéni, unokanővér és a legkisebb koszorúslány. Egyre többen vagyunk a pici lakásban.
Menyasszony beöltözik. Még jó, hogy a „dekoratőr” unokatestvér ebben is segít. És jön a vőlegény, hogy elinduljanak a fotózásra. Kisebb gikszer az autóba való bepréselősdi kísérletben. A menyasszony szoknyája tövig feltarta. Hm, ezt élvezni fogják a szembe jövő autósok. Jön a koszorúslányok öltöztetése. Ők később mennek utánuk. Hm, de nehéz azt a felsőrészt felvenni. Nem lehet összezárni. Izzadunk és röhögünk. Nyugi, Ancsi, így, ezzel a közjátékkal lettél tökéletes. Ő a verejtékben fürdik, mi meg a röhögésben. Sára is kész van. Ők fotózásra, mi Julival vissza a művházba. Még a menükártya meg sincs.
Kedvenc hangosítónkat, Balázst kértük meg, hogy hangosítson a polgári szertartáson.
Bumbi, segíts, el kéne vinni őt a cuccokkal a templom kertbe. Bumbi jön, hagyom őket.
Rohanás haza, zuhany, ruha, magas sarkú.
Közben a szombathelyiek második csapata is beeseik, a fiúk. Basszus a körmeimre már nincs idő.
Vissza kell menni a templom kertbe. De jön a vőlegény hintóval a lánykikérésre. Na, erről lemaradok, Bumbi száguld vissza velem a templom kertbe. Gyors csekkolás, de muszáj menni a vőlegényes házhoz. Műsor van. Műsor volt, lemaradtam. Minek kezdték korábban?
Rohanás vissza, a menetről is lemaradok, de ki bánja már? Gyors egyeztetés Balázzsal, majd HB-vel, akit megkértem 3 napja, szavaljon el egy verset.
Utolsó simítások. Kezdünk. Lefutok a kert végébe – onnan vonulunk az anyakönyvvezető elé.
Szép. Megható. Személyes. Nagyon szép. Még a Nap is kisüt.
Jön a templomi szertartás. Magas sarkúban végig állni - kínzás. Izgulás végig. Hogy jól sikerüljön a meglepetés: az unokatestvérek éneklése.
És jön. Balázsnak elég egy intés, s szól is már a zene. Énekelnek. És bőgnek. A lányok bőgnek, ahogy meglátják tesóm könnyeit. Mint később kiderült, a sok dicséret közepette, elég sokan megkönnyezték. Apám, most komolyan, még te is??? És én ezt nem láttam???
Kivonulás rózsaszirom és rizs esőben. Gratulációk, miközben a fúvós együttesből 12en fújnak. Eljöttek. Zenéltek. Anya miatt.
A 12es főút forgalmát jó ideig feltartóztatja az esküvői tömeg. A mi tömegünk. A fél falu lejött megnézni... Mert ismernek. Mert itthon vagyunk...
S megyünk át a művházhoz. Fotózkodás. Elkapom kedvenc hangosítónkat, ne csak inni jöjjön be, hanem jöjjön el a vacsorára. S igen, nem kell sokat kérlelni. Gyors variálás az asztalnál, hogy unokahúgom mellé kerüljön. Legyen valami új arc is köztünk!
Innen nagyjából képszakadás. Hatalmas buli volt, hatalmas nagy arcokkal. Természetesen megejtettük a szokásos unokatesós tequilázást. Kiegészülve két haverral és egy szombathelyi rokonnal.
Éjszaka még beesik kedvenc fúvósunk is, akit már nem is eresztünk. Itthon vagyunk, pia van elég, hát ünnepeljen ő is velünk!
Balázsunk megoldotta azt, amit nem tudtam, én hogy fogok megoldani: kapcsolatot teremtett antiszociális rokonaimmal. És együtt mulattak. Örök hála.
Nem tudom ennél jobban visszaadni. Nem lehet. Ezt így együtt, ennyi emberrel, akit szeretek, együtt ünnepelni... Zsuzsáék, Dodiék, a szombathelyi rokonaim, akiket imádok, a vonatosok tárasasága... és persze a család. Bocsánat: A CSALÁD.
Köszönet érte.
S ha valaki most megkérdezné, hiányzott-e mellőlem valaki/Valaki az esküvő alatt... Annak felelem: eszembe jutott az este folyamán. Egyszer. Egyetlenegyszer. De körbenéztem: jobb oldalamon Gergő. Szemben velem Viktor, majd Bumbi. Baloldalamon Balázs, majd Ancsi, s sorban a többiek, bezárólag nagynénikkel, nagybácsikkal, Zsuzsáékkal (aki Anya kolleganője, s nekem lassan már olyan, mint egy nagynéni), Mamával... A szemben levő asztalnál barátok... A főasztalnál pedig ott ülnek Ők, akik miatt annyit futkostam. Mert azt akartam ez a napjuk tökéletes legyen...
Nekem az volt. Mintha az egész évemért ezzel a nappal akarnának az égiek kompenzálni...
Tökéletes nap. Még nélküle is az volt...
