Tegnap megszületett Mókus kislánya, D. Veronika Emma. Hihetetlen, hogy hol tart már! Tegnap beszéltem Mónival telefonon, s ő is pont erre gondolt: hozzánk képest fényévekre előrébb van az élete. Férj, lakás, most meg egy csöppség is.
Jó tudni, hogy vannak még ilyenek. S végül is Ő csinálta jól. Kellett pár év, na meg egy újabb szakítás, hogy belássam ezt. Most viszont meg kéne írnom egy levelet UKatinak (a sógornőjének). Képtelen voltam rávenni magam, hogy felhívjam.
Na nyomjunk egy piszkozatot:
Kedves Kati! Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel, de nem volt se erőm, se bátorságom. Ezért gondoltam arra, hogy inkább levelet írok. Mert megszeretném köszönni, hogy gondoltál rám. Nagyon szerettem volna találkozni Veletek, megismerkedni a legifjabb U. gyerkőccel, de túl fájdalmas lenne. Lehet, hogy, amikor találkoztunk a lelkigyakorlaton jól tartottam magam, jól néztem ki, de valójában az csak a látszat volt. Tudod, büszkeség, meg hasonló dolgok. Jó lenne Veled beszélgetni, mert Nálad jobban talán senki nem ért. Ugyanakkor meg muszáj elszakadnom ettől a családtól. Próbáltam eltüntetni minden nyomát az életemből, s talán még sikerülne is, ha nem egy helyen dolgoznánk. Sajnos most nem vagyok olyan helyzetben, hogy felmondjak. Pedig mit nem adnék azért, ha most az ölembe hullanna egy állásajánlat, s én úgy tudnék kisétálni innen, hogy Ő nem tud róla. Minden búcsú nélkül csak úgy kisétálni egymás életéből - igen, ez jó lenne. Egyébként az a legrosszabb, hogy egy helyen dolgozunk. Sokáig nem működött a kommunikáció kettőnk között, most pedig "jópofizni" próbál. Ne haragudj, de én erre csak azt tudom mondani, hogy képmutatás. Két év után annyi tellett tőle, hogy telefonon szakítson velem, de azt, hogy lefoglalózott egy autót - na, szerinte erről nekem tudnom kellett, vagyis ezt tudta közölni velem. De nem panaszkodni akarok rá, én sem vagyok könnyű eset, bennem is sok hiba van. Ráadásul Neked családi kötelezettséged az Ő pártján állni :-), s ne érts félre: ez így van jól, s így helyes. Tényleg sajnálom, hogy ennyire gyenge vagyok, s nem bírok Veled/Veletek találkozni. De lényegében már semmi közöm hozzátok, s én abban nem hiszek, hogy egy ilyen kapcsolatot fenn lehet tartani. Talán, ha egyszer túl jutok Rajta. Ha már nem fáj. Ha már csak pusztán ismeretlen ismerősök leszünk. Talán ezt az egészet én rontottam el, hogy túl komolyan vettem magunkat, a kapcsolatunkat. De ehhez Ő is elég komoly mértékben hozzájárult. A szavai, a viselkedése. S itt a másik dolog, amit talán nem Neked kéne mondanom, illetve panaszolni el. Volt olyan közös ismerősünk, aki szerint csak szimplán hazudott nekem. Lényegében az utolsó hónapot végig hazudta. Én nem szeretném ezt hinni, gondolni, mégis sokszor én is erre lyukadok ki. Nem mentesíti őt ez alól, hogy fiú, vagy hogy fiatal. Nekem ne mondják azt, "nagyon szeretlek", ha szakítani akarnak velem. És emiatt sokszor dühöt érzek. Aztán magamra vagyok dühös, hogy biztos én szúrtam el, én tehetek róla. De rájöttem ezalatt a 7 hét alatt, hogy nem hibáztathatom magam mindenért. Örlödők magamban. Nagyon sokat segít a HIT, de néha az sem elég.
Végül is megírtam a levelet, kicsit más lett, mint ez. Nem fénymásoltam le, bár gondoltam rá, mégis úgy érzem, jobb, ha bizonyos dolgokat nem teszek el emlékbe. Mint ezt a levelet.
Annyira rossz, hogy most nem tudom kiírni a fájdalmamat, mint anno öt éve. Nem tudok összehozni egy újabb szakításos naplót. Csak írkálom itt a hülye sirálmaimat, a vélt vagy valós sérelmeimet, miközben egy fikarcnyit sem segít az írás.
Ma próbáltam jókedvű lenni. Azt hiszem sikerült is.
Ja, UKatinak írt levél végére odaírtam ezt az idézetet:
"Azt hiszem, a szívünkben, ha nyílna még virág,
boldogabb és szebb lehetne az egész világ.
Ha véletlen találkozunk, egy mosoly legyen a jel,
hogy ismeretlen ismerősként búcsúzunk majd el." (Halász Judit)
