Hé! Sötétség, régi öreg barátom,
jöttem ismét beszélgetni veled,
mert egy látomásom megint enyhe borzongással töltött el,
de csírájában elfojtottam, míg aludtam.
Ám a látomás valahogyan mégis befészkelte magát az agyamba
s maradványai még mindig ott vannak
A Csend Hangjában.
Nyugtalan álmaimban egyedül járkáltam
szűk utcák kövezetén,
alulról az utcalámpa sápadt fényének holdudvara látszott,
s nyakamon az ing hideggé és nedvessé változott
mikor szemeim átfoghatták a pillanatot
egy neonfény villanásán keresztül, mely szétválasztotta az éjszakát,
és megérinthettem A Csend Hangját.
És a csupasz fényben láttam
tízezer embert, vagy még többet is.
Akik mondtak valamit, anélkül, hogy beszéltek volna,
akik hallottak valamit, anélkül, hogy figyeltek (értettek) volna
s emberek, dalokat írtak, amaz sohasem hallott és sohasem merészelt
hangok segítségével.
Felháborgatván A Csend Hangját.
„Ti bolondok!” mondtam én, „nem tehettek róla, hogy nem tudjátok,
hogy a Csend olyan, mint az elburjánzó rákdaganat.”
„Halljátok szavaimat, melyek által hatalommal tanítalak benneteket,”
fogjátok kezem, mellyel szabadon elértelek benneteket.”
Azonban szavaim, mint halk esőcseppek hulltak alá,
és visszhangzottak a csönd kútforrásaiban.
És az emberek leborultak és imádkoztak
a neon istenhez, melyet készítettek maguknak.
Majd a jel felvillantotta, hogy ez mennyire veszélyes.
A szavakban, melyek ilyenformán keletkeztek,
a jel megnyilatkozott, mondván: „A próféták szavai
az aluljárók és bérházak falára írva
suttogva szólalnak meg
A Csend Hangjaiban
Vasváry-Tóht Tibor
(lelőhely:http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2328)
