Természeszetesen ezzel a posttal nem azt akarom bemutatni, hogy telik a napom idebent (pl. bejövök reggel 8 előtt, első dolgom a gép bekapcsolása, aztán tea főzés, levelezés megtekintése stb.)
Hanem azt, hogy egy átlagos napon, amikor mindketten az irodában vagyunk, mi is történik. Igazából semmi. Mire bejön, én már mindig a helyemen ülök. Ő beköszön a csukott üveges ajtón keresztül. Dolgozunk, dolgozunk. Ha véletlenül erre akad dolga, s bejön a minket elválasztó ajtón, akkor szemét lesüti, véletlenül se néz rám. Én meg max. lopva pillantok fel, egyébként a monitort bámulom mereven. Néha e-mailezünk munkaügyben. Nagy ritkán egymáshoz szólunk. Ő olyan szánalmas kedvesen, én meg nyersen. Egyébként az alap felállás: nem "látjuk" egymást, mintha ott se lennénk. Ha elmegy valahova, nem szól, nem köszön (ennek mondjuk csak akkor van valami lényege, amikor ketten tartozkódunk bent). Kb. ennyi. Két vadidegen, akik csak akkor veszik észre a másikat, ha azt a munka megkívánja.
Egyébként annyira vicces az élet. A cégben ugye Ő a legfiatalabb, ráadásul az évek alatt csinált már egy-két nagy baromságot, volt amit végig is izgultam mellette. A lényeg, hogy nem igazán kezelték egyenrangúnak. Vagy nem is tudom, ezt nem lehet megfogalmazni. Sok dologban segítették, pl. a tanulmányi szerződéssel, ugyanakkor a fiúk közül Ő van a leghátrébb a cégben. Ami bizonyos fokig jogos is a kora miatt. Na mindegy. Ez az egész helyzet akkor változott meg, amikor szakított velem. Azóta már olyan cégekhez is Ő jár ki, ahova előtte mindig vagy D. vagy Á. ment, egyre nagyobb feladatokkal bízzák meg, új telefonkészüléket kapott (persze én szívok azzal a régi vacakkal, s bár nincs szükségem újra, azért feltennem a kérdést, hova tűnt az Ő régi céges készüléke). És a nagy kérdés: vajon tényleg kapott egy PDA-t és egy új notebookot vagy csak én hallottam rosszul reggel?
Bár mindezt egyáltalán nem sajnálom Tőle, sőt!, azért mégis magamban elgondolkozom, ha tapló módon viselkedek, s összetöröm más szívét, akkor majd én is egyre sikeresebb leszek a karrierben? Mert jelenleg ott tartok, hogy egy álláshirdetésre se hívtak még be, s továbbra is közös munkahelyen dolgozom, Vele, Akit Nem Nevezek Nevén. Jó érzés látni ezt, hogy miközben én töpörödök össze a lelkisérüléstől, Ő egyre "janibb" lesz itt a cégben. S megintcsak nem arról van szó, hogy sajnálom tőle. Dehogyis! Egyszerűen nem értem, hogy nekem miért nem jó? Persze, persze, sok mindenem megvan, egészséges vagyok (nem számítva az allergiát, a rossz szemet, a derék meszesedést), jó családom van, vanmit ennem, hol aludnom, s nem utolsósorban van már autó is. De nekem, gyarló embernek, több kell! Pedig már nem is vágyok hírnévre, se sok pénzre. Csak egy kertes házra, egy kutyára, némi stabilitásra... De leginkább Rá. Igazából csak Rá.
