Nem volt egy vidám hétvége, de túléltük. Tegnap délután még kijött Kata unokatesóm, s elmentünk egy lelkizős-beszélgetős-autózásra. Komolyan, kezdek rákapni a vezetésre, mint gyógyító terápiára. Valahogy akkor annyira koncentrálok, hogy nem fáj semmi.
Mikor lefeküdtem aludni, próbáltam Őt szuggerálni. Búcsúzásképpen. Elbúcsúzni. Most már nagyon el szeretném engedni. Hiszen majd négy hónap után tegnap feleszméltem, hogy én kis hülye nem tudom mit hittem. Vége van. Ehhez biztos hozzájárult az is, hogy Kata elmesélte, egyszer találkozott Vele a v.-i állomáson. Köszöntek egymásnak, majd Kata ugye azért jófej, meg minden, s megkérdezte, hogy van. De Az A Pöcs elég kelletlen volt, Kata szerint. Én meg erre most mit mondjak? Hogy lehet valaki ekkora tapló? Az, hogy én "lerázom", vagyis inkább elbúcsúzom a sógornőjétől az érthető. Ráadásul szerintem a helyzethez képest a lehető legszebben tettem. De hogy Ő, aki véget vetett ennek, még Ő viselkedik így... Komolyan, nem értem. Ha az én unokatesóm pozitívan fordul oda hozzá, akkor Ő legalább annyira pozitívan válaszoljon vissza, mégha a háta közepébe se kívánja.
Ez kivágta nálam a biztosítékot. Este akartam is bőgni egyet, de nem sikerült. Viszont ez arra megint jó volt, hogy sz@rjak a hűségre, s megint egy rakat álláshirdetésre beadjam a pályázatomat. Rajtam már csak egy új hely segít.
Nagyon soká lesz, mire ténylegesen túl jutok Rajta. S ezt főleg azért mondom, mert nem arról van szó, hogy majd belehalok, úgy hiányzik. Nem. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy képes leszek még egyszer megszeretni Valakit. Pedig tegnap elhatároztam, hogy a "bizalmam sarkig kitárt kapu" (Garay) lesz, s azon "bejöhet bárki szabadon" (Garay)!
A rémálmaim folytatódnak, bár most ordítva felébredtem. Egy hatalmas szőrös pókot láttam, amint ereszkedik lefelé pont a fejem fölött. Arra eszméltem, hogy az ágy sarkában gubbasztok ordítva, s Anya jön be. Megnézte, de természetesen semmi nem volt.
Meg vagyok zakkanva.
