Két napja nem írok délelőtt blogot. Miért is? Kedves kollégáim letiltották az index.hu oldalát, s ezzel az összes olyan blogot is, amely az Index blog.hu oldalán található.
Pedig tegnap délután már úgy jöttem haza munkából, hogy én képtelen leszek bármikor is felmondani. Ugyanis hétfőn, és kedden is nagyon-nagyon jófejek voltak, a hangulat remek volt bent. És komolyan, még Az A Marha se tudta ezt a jó hangulatot elrontani. Erre ma eszmélni kellett, hogy bakker, az nem véletlen, hogy a benti gépemen nem jön be az index.hu. A tűzfal nem engedi. S nem az én gépem tűzfala, hanem a szerver tűzfala. Így szoktak letiltani munkahelyeken olyan weboldalakat, amelyeket a munkavállalok ugyan megnéznének, de a főnökök szerint az a munka rovására menne. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Komolyan, az egyetlen örömforrásomat elvették tőlem. Olyan sokat segített az írás odabent! És szerintem nem ment a munka rovására. Korábban járok be dolgozni, s ha van munka, tovább is szoktam maradni. Mindegy, egyet sikerült elérni! Ezentúl nem lesz gondom abból, hogy lelkiismereti kérdést csináljak az álláskeresésből. S légyszi, Fiúk, akkor tiltsátok már le a freemail.hu-t is! Azt is óránként nézem - ha épp nincs sürgős munka. Ja, s a 2007es World-öt is, mert elképzelhető, hogy ezentúl napközben word doksikba fogok naplót írni.
A legfurcsább az volt, hogy amikor erre rájöttem, nem is lettem ideges. Egy csöppet sem. Sőt, ugyanolyan jó kedvvel poénkodtam továbbra is Á-val. Hm... Ők kezdték a játszmát. Én meg folytatom. (Igen, Fiúk, megértettem a jelzést.)
De hogy szó essen Arról is, Akinek azt-hittem-lerúgom-a-fejét, szóval Róla csak annyit, ma már megint nem köszönt, sőt, olyannyira elkerülte a velem való kommunikációt, hogy amikor egy garancialapra volt szüksége, a garancialapos dossziét inkább szó nélkül elvette az asztalomról, s kikereste maga, minthogy hozzám szóljon. Ki érti ezt?
Persze vannak különböző teóriáim, pl. az, hogy ezzel a viselkedéssel segíteni akar. Biztos azt gondolja, ha bunkó, akkor hamarabb kiábrándulok belőle.
Köszi, jó úton haladsz.
Summa summarum, a legrosszabb ebben a , hogy olyan klassz gondolataim támadtak reggel a villamoson, amit aztán nem írtam le. Azt szerettem volna kifejteni, hogy így majd' négy hónap után, hogy érzem magam. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes hasonlatot: ahogy tudunk élni fél kézzel, lábak nélkül,úgy tudunk élni egymás nélkül is. Gondoljátok el, valaki elveszíti mondjuk egyik karját, azonkívül mégis egészsége, teljes életet tud élni, tud nevetni, szóval megy tovább az élete. De még a legjobb időszakában, valahol nagyon mélyen, elkíséri valami hiányérzet. Na, kb. ezt kell elképzelni az én helyzetemre. Az A Majom (és most a lehető legszeretett-teljesebb hangon értem a majmot) egy kicsit Én voltam. És már mindig bennem marad. Csak remélem lesz majd valaki, aki majd azt a darabkát bennem teljesen háttérbe szorítja.
