Mostanában ritkán írok, s akkor is arról, amin épp felhúzom magam, lásd a gázolásos esetet, vagy épp Kolonics Gyuri halálát. S valahogy így elmentem amellett, amiről igazán írni akartam. Utazás közben, gyaloglás közben olyan szépen összeállt a fejemben, de ezt már ennyi idő eltelte után nem tudom úgy visszaadni. Visszaadni azt, amit a temetésen és az esküvőn éreztem: a család összetartozásának érzését.
A két esküvőből így az egyik tárgytalan, lévén nem családtagé volt, bár ők is közel állnak hozzánk. Egyszerűen muszáj volt ezt a címet adni, hiszen a két szombati esküvő között volt a temetés, egy héten belül.
Nem sírtam azon a csütörtöki meleg napon. Egyszerűen nem tudtam. nem fogtam fel? Vagy egyszerűen a temetésből is azt hoztuk ki, hogy együtt vagyunk, hogy számíthatunk egymásra, hogy Keresztanya számíthat ránk, hiszen mi segítettünk neki a vendégség alatt és után.
Ez a csütörtök kezdődött egy hajnali V. városi látogatással, Anyával és Ancsi unokatesómmal. Gyónás, piac, forró habos kakaó, vásárlás, cipő vásárlás, forró csoki, "Ti aztán tudtok élni!" (Ancsi beszólása).
Aztán Sz., temető, túléltük, sokan voltak, unokatesók együtt álltunk, együtt voltunk. Utána vendégség, beszélgetés, jó volt. Aztán gyászmise, a lányok külön padban, fiúk mögöttünk. Együtt voltunk.
Hihetetlen, hogy egy ilyen szomorú eseményből ki tudjuk hozni a legjobbat. Keresztapa remélem fentről mosolygott ránk. S bár a saját gyerekeik miatt szomorú lehet, Keresztapa gondoljon arra, talán tényleg mi vagyunk az igazi családjuk.
Pénteken Kata várt rám V.-on. (Tényleg az elmúlt héten 3x is képes voltam bemenni! Javuló tendenciát mutatok.) Körbenéztünk ruha ügyileg, jeges csokiztunk, majd kijött hozzánk dumálni. Meg röhögni.
Szombaton 40 fok, Budapest. Polgári szertartás rövid. Templomi meg nagyon jó, kicsit a nászmise és a szimpla esketés keveréke. A következő mozzanata vicces, aki ismer engem: menyasszony a csokor dobására készül, s bár minket úgy kell odaterelni, mint a birkákat, a menyasszony kedvéért megtesszük. Azt már persze nem, hogy vetülünk is a szálló csokorért, így az - szégyen - a földön landol. Hát senki nem akar házasodni? Következő esetben is pont az én fejem felé száll, így inkább kinyújtom a kezem érte, ahelyett, hogy fejbe csűrjön. Gondolhatjátok, iszonyat nagy röhögés a család felől, hiszen mindenki ismeri a hozzáállásomat. Vagyis az egykor volt hozzááállomásot. Szóval kérem az önként jelentkezőket:)! Közalkalmazottak, informatikusok, és akár már egy hónappal fiatalabbak kíméljenek! (Na jó, talán egy informatikus nem olyan rossz parti :))
Az este folyamán ismét megejtettük közösen unokatesók a szokásos esküvői tequilázást. Nálunk ez már az első unokatesós esküvő óta hagyomány. S igen, ahogy ott álltunk a pultnál, szorongattuk a citromkarikáinkat, és vártuk, hogy mindenki odaérjen (igen, igen, erre még a vőlegény is szán időt, s odajön közénk), egyszerűen leírhatatlan. Erre mondom én azt: egységben az erő. A család ereje.
Bármi is történik, de remélem nem fog, ezért mindig hálásnak kell lennünk a szüleinknek. Annak a négy testvérnek, akiknek fontos volt, hogy sokat legyünk együtt, és ápoljuk a rokonsági kapcsolatot.
Nekem ezt jelentette az előző hetem: CSALÁD. Testvériség. Együtt a gyászban, együtt az örömben. Egymást támogatva.
Köszönet érte.
