Azt hittem lerúgom a fejét

Hanem a főiskolai exbarátom, akinek megadtam a jelszavam, hogy lecsekkolja a statisztikámat és kiokosodjon belőle valamit.

Írnék ma bizonyos dolgokról, de nem fogok, hiszen már nem lehetek biztos ki olvassa ezt a blogot.

De csak egy kérdés erejéig. Miért hiszi GP, hogy Korfu okolható, vagyis az, hogy házasság előtt kettesben elmentünk nyaralni, azért, hogy mi szétmentünk?

Történt ugyanis az, hogy ma ismét vele jöttem haza, s ez a nyaralás kérdés ismét felvetődött benne. Jelzem, nem először. Ő a vallásosságnak már egy olyan fokán áll, amit én szerintem már soha nem értek meg. Tiszteletben tartom, valahol még irígylem is, hiszen talán neki sokkal egyszerűbb így a lelki élete. De én soha nem fogom ezt hibának vagy bűnnek érezni, hogy egy év komoly kapcsolat után elmentünk külföldre nyaralni. És nem, ezt nem tehetjük meg oknak a szakításra.

Egyébként, amikor ma is rákérdezett (egy teljesen más témáról jutottunk idáig, nem szoktunk róla beszélni), hogy nálunk is ez a nyaralás dolog rosszul sült el, mit gondolok róla, csak annyit tudtam felelni: érettség kérdése. Mást speciel nem tudtam mondani. Nem akartam neki állni ecsetelni egy mélyen keresztény embernek azt, hogy én is hiszek, én is tartom vallásomat, mégsem érzem bűnnek azt, hogy valaki nem vár azzal a dologgal házasságig.

Legközelebb remélem Neki jegyzik meg ezt, mert én már minden jó szándék ellenére ezt kicsit kezdem unni.

Speciel én a Star Wars főcímzenéjét javasoltam. Nem méltányolták. Viszont elgondolkodtam, ha nekem egyszer esküvőm lesz, talán én erre fogok bevonulni a polgári szertartásra. Eddig ez a The Gravel Road volt a The Village c. film oroginal score-jából [James Newton Howard hatalmasat alkotott ezzel]. Persze, hogy miért pont ez, az egy külön sztori, ráadásul ahhoz  a személyhez kötődik, akire talán inkább már nem céloznék.

Na mindegy. A lényeg a bevonulózene. Az alábbiakra gondoltam, igen-igen erősen ajánlva (mondhatni már erőszakosan):

1. Sigh No More Ladies [Patrick Doyle: Much Ado About Nothing Original Score - a filmtörténelem egyik leggyönyörűbb zenéje a The Village mellett. Pont esküvőre való.]

https://www.youtube.com/watch?v=glQlBoRu0p0&feature=related

2. Overture [ld: fent]

3. Josh Groban: Un Giorno Per Noi 

https://www.youtube.com/watch?v=T4YhZIRqAHY&feature=related

[A klasszikus Zefirelli-féle Rómeó és Júlia c. fim zenéjéből egy dal újabb feldolgozása. Mondhatni nyálas, esküvőre mégis teli találat.]

4. All Love Can Be   https://www.youtube.com/watch?v=wCR7qoKufvo

[Beautiful Mind Original Score - lágy, dallamos, erre igazán lehetne vonulni.]

5. És a telitalálat, (ami csak azért került az 5. helyre, s nem az elsőre, mert Anya kiakadt, amikor mutattuk neki): Üllői Úti Fuck - Esküvő

https://www.youtube.com/watch?v=hex0kvx3lY4

Lenne még nem is egy, ami tökéletes lenne az esküvőre, csak elég sok dalhoz elég sok olyan emlékem kötődik, ami egykor szép volt, de mára jobb szeretném elfelejteni.

Még egy:

A Much Ado About Nothing (Sok hűhő semmiért) zenéjének van még egy hatalmas "tétele" (vagy minek nevezzem), amit viszont ha törik, ha szakad, benyomunk majd kivonuló zenének. Na annak van egy feelingje:

https://www.youtube.com/watch?v=AzNQTJgRioM&feature=related

Kávé vagy kóla?  - Kóla.

Index vagy Origo? - Index

Hűvős vagy kánikula? - Inkább haljak meg a melegtől, mint hogy fázzak.

Napilap vagy magazin? - Magazin.

Garfield vagy Kázmér és Huba? - Kázmér és Huba

Chips vagy ropi? - Chips. Lehetőleg ketchupos :)

McDonald's vagy Burger KIng? - McDonald's bár mostanában már az se.

Mosogatás vagy porszívózás? - Ha nagyon muszáj, legyen a porszívózás.

Ajtó vagy ablak? - Ablak, és hatalmas legyen.

Forró csoki vagy kakaó? - Forró csoki (ajánlom a v.-i Csokizót).

Han Solo vagy Luke Skywalker? - Naná, hogy Han Solo.

Narancs vagy eper? - Eper.

Blúz vagy póló? - Ing.

Karácsony vagy húsvét? - Karácsony

Puszi vagy ölelés? - Nagy-nagy ölelés.

Síkság vagy hegység? - Csakis hegység.

Őrség vagy Balaton? - A leghatározottabban mindkettő.

Bor vagy sör? - Egyik sem.

Könyv vagy mozi? - Könyv.

Mozi vagy könyv? - Mozi.

Skpy vagy MSN? - Skyp.

Joint vagy cigi? - Nem élek velük.

Hit vagy ateizmus?  - Hit.

Koncz Zsuzsa vagy Cserháti Zsuzsa? - Koncz.

24 vagy Heroes? - Ha már választani kell, akkor legyen a 24.

Harry Potter vagy Ron Weasley? - Ron Weasley.

Légkondi vagy ventillátor? - Ventillátor.

Tamás vagy Tamás? - Legközelebb Tihamér.

nem köszönne be az, aki a google-be beírta a nicknevemet és úgy lelt rá a blogra? Ki írogat be ilyen hülye nevet, mint az enyém, egy keresőprogramba?

1. Jókai Mór: Egy magyar nábob [Azért is magyar íróval kezdem a listát.]

2. J.R.R.Tolkien: A Gyűrűk Ura

3. J.K. Rowling: Harry Potter 7 kötete

4. Lucy Maud Montgomery: Anna (mind a 8 kötet)

5. Jane Austen: Büszkeség és balítélet

6. Gárdonyi Géza: Egri csillagok

7. Douglas Adams: Galaxis-útikalauz stopposoknak

8. Szabó Magda: Abigél

9. Jules Verne: Kétévi vakáció

10. M. Bulgakov: A mester és Margarita

Igazából percek alatt fel tudnék még százat sorolni, de abban elveszne mindenki. Legközelebb kategóriálom, mint a legjobb krimik, a legjobb ifjúsági regények, s így tovább.

Addig is olvassatok, mert olvasni jó, s ha tényleg van, ki ezt a fos blogot olvassa, annak mindenképpen ajánlanám, hogy vegye kézbe Jane Austent, Gárdonyit és Jókait, Wass Albertet vagy ha nehezebbre vágyik Tolsztojt! Garantálom, többet fel nem lép erre az oldalra. Nagyot zuhanna a magas szintkülönbségek miatt.

Végül is mért hagyjam abba? Írni szeretek, s ha ehhez van kedvem, miért ne tegyem, csak mert olyan(ok) is megtalálták, aki(k)nek nem kellett volna? Én voltam ismét hülye és túl naiv, amikor azt hittem, az Interneten el lehet bújni. Igen, ez tényleg hülyeség voltam.

Na mindegy, többek tanácsára mégsem szüntetem be a blogot, bár most se lesz gyakrabban frissítve, mint az elmúlt pár hétben. Valamint kicsit át kell variálnom a témáját is. Jóval kevesebb lesz benne az, ami miatt tulajdonképpen elkezdtem. Lényegében már annyira régen volt, hogy tényleg itt lenne az ideje más témákhoz fordulni, azt pedig eltemeteni/elfojtani mindörökre.

És ha olvassa(k) az(ok), akiknek nem kellenne: igyekszem időben szólni, ha fel szeretnék mondani, s tőlem fogjátok meg tudni, nem mástól.

Mondtam már, hogy rákaptam a CiniMinis gabonapehelyre? Ha valaki jó akar lenni hozzám, azzal lepjen meg. A kóláról megint leszoktam úgy másfél hete, most barackos Nesteával mérgezem magam. Hétvégén a KKN napok miatt (ahol Anyának segítettm lóti-futi munkákban), valamint a gimis osztálytalálkozóm miatt elszívtam fél doboz cigit. Annyira elég volt, hogy most kemény egy hetes cigizés után arról is leszoktam.

Egyébként hétfőn ugye akartam írni a hétvégémről, de egyéb dolgok háttérbe szorították. Most meg megyek Gilmore Girls-t nézni, meg angolt tanulni, meg lábat áztatni, meg CiniMinist enni, meg Star Wars folytatást olvasni... Ezt így mind egyszerre.

X.O.X.O (Ölel, csókol:)

Gossip Girl helyett a Világ Legnagyobb Lúzere

Teljesen mást akartam írni ma. Írni szerettem volna a hétvégémről. Írni szerettem volna az érettségi találkozómról, amivel két évet csúsztunk. Írni akartam arról, hogy mennyire jó volt újra látni őket, az egykor annyira szeretett embereket.

Ehelyett leírom egy szóval ezt az évet. Csalódás.

És most leírom ezt az évet egy mondatban. Minden második nap újabb emberekben csalódom, minden egyes nap egy újabb ember veszti el a bizalmamat.

Most pedig levonom a konklúziót: a büdös életben, de a büdös életben nem bízhatsz meg senkiben. Ne várj semmit senkitől. Mindent magadnak kell megoldanod, és mindent magadért teszel. (Természetesen ezek alól kivételt képez a család, legalábbis az én esetemben.)

A blogírást befejeztem. Azt hittem, el lehet bújni az Interneten. Hát nem lehet. Szerintem lesz, aki tudja, miért fejezem be ezt a naplót, legalábbis így, ebben a formában.

Igen, én tettem nyilvánossá. De speciel úgy gondoltam több ezer blog közül csak az találja meg az enyémet, akinek átküldöm a linket. És ezt nekik írtam. Nem nektek. Nekik.

Remélem jól mulattatok, amíg olvastátok - és nagyon remélem ezt az veszi magára, akinek az ingje. És ha kérhetem, erről szóban ne beszéljünk, ne tegyétek még nehezebbé.

Komolyan, még mindig nem tértem magamhoz. És ha ezt most a Célszemély is olvassa, aki miatt ilyen helyzetbe keveredtem, innen üzenem neki /Neked - ha így jobban tetszik:

most egy életre megnyerted a világ legálszentebb embere címet. Gratulálok.

(Ha valaki nem értené: ezt a naplót magam miatt írtam, s nem neki. Nem azért, hogy Ő elolvassa, vagy hogy egyáltalán tudjon róla.)

Az alábbiakat két napja írtam le. Most jutottam el odáig, hogy fel is tegyem a blogra.

Két napja nem írok délelőtt blogot. Miért is? Kedves kollégáim letiltották az index.hu oldalát, s ezzel az összes olyan blogot is, amely az Index blog.hu oldalán található.

Pedig tegnap délután már úgy jöttem haza munkából, hogy én képtelen leszek bármikor is felmondani. Ugyanis hétfőn, és kedden is nagyon-nagyon jófejek voltak, a hangulat remek volt bent. És komolyan, még Az A Marha se tudta ezt a jó hangulatot elrontani. Erre ma eszmélni kellett, hogy bakker, az nem véletlen, hogy a benti gépemen nem jön be az index.hu. A tűzfal nem engedi. S nem az én gépem tűzfala, hanem a szerver tűzfala. Így szoktak letiltani munkahelyeken olyan weboldalakat, amelyeket a munkavállalok ugyan megnéznének, de a főnökök szerint az a munka rovására menne. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Komolyan, az egyetlen örömforrásomat elvették tőlem. Olyan sokat segített az írás odabent! És szerintem nem ment a munka rovására. Korábban járok be dolgozni, s ha van munka, tovább is szoktam maradni. Mindegy, egyet sikerült elérni! Ezentúl nem lesz gondom abból, hogy lelkiismereti kérdést csináljak az álláskeresésből. S légyszi, Fiúk, akkor tiltsátok már le a freemail.hu-t is! Azt is óránként nézem - ha épp nincs sürgős munka. Ja, s a 2007es World-öt is, mert elképzelhető, hogy ezentúl napközben word doksikba fogok naplót írni.

A legfurcsább az volt, hogy amikor erre rájöttem, nem is lettem ideges. Egy csöppet sem. Sőt, ugyanolyan jó kedvvel poénkodtam továbbra is Á-val. Hm... Ők kezdték a játszmát. Én meg folytatom. (Igen, Fiúk, megértettem a jelzést.)

De hogy szó essen Arról is, Akinek azt-hittem-lerúgom-a-fejét, szóval Róla csak annyit, ma már megint nem köszönt, sőt, olyannyira elkerülte a velem való kommunikációt, hogy amikor egy garancialapra volt szüksége, a garancialapos dossziét inkább szó nélkül elvette az asztalomról, s kikereste maga, minthogy hozzám szóljon. Ki érti ezt?

 Persze vannak különböző teóriáim, pl. az, hogy ezzel a viselkedéssel segíteni akar. Biztos azt gondolja, ha bunkó, akkor hamarabb kiábrándulok belőle.

Köszi, jó úton haladsz.

Summa summarum, a legrosszabb ebben a , hogy olyan klassz gondolataim támadtak reggel a villamoson, amit aztán nem írtam le. Azt szerettem volna kifejteni, hogy így majd' négy hónap után, hogy érzem magam. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes hasonlatot: ahogy tudunk élni fél kézzel, lábak nélkül,úgy tudunk élni egymás nélkül is. Gondoljátok el, valaki elveszíti mondjuk egyik karját, azonkívül mégis egészsége, teljes életet tud élni, tud nevetni, szóval megy tovább az élete. De még a legjobb időszakában, valahol nagyon mélyen, elkíséri valami hiányérzet. Na, kb. ezt kell elképzelni az én helyzetemre. Az A Majom  (és most a lehető legszeretett-teljesebb hangon értem a majmot) egy kicsit Én voltam. És már mindig bennem marad. Csak remélem lesz majd valaki, aki majd azt a darabkát bennem teljesen háttérbe szorítja.

Haha... Beszívta a kis köcsög. Kedvenc főnököm jön át:
"na hogy tetszett a kábelezés?" (ugyanis a délutánom azzal telt, hogy egy nagy doboznyi, iszonyat retkes patchkábelt kellett összetekernem). Pont akkor jött vissza Az A Marha egyik partnercégüntől, ahol hasonlóan valami kábelezést csinált. Nagy hanggal elkezd jó pofizni, amikoris főnökünk rászól: "Nem hozzád szóltam." Hehe. Teljes megsemmisülés, majd elkullogás. Na jó, ez így leírva nem hangzik valami jól, életben viszont annyira jól mutatott, hogy effektíve öt percig magamban vigyorogtam. Ma amúgy is jófejek voltak nagyon a fiúk, Az A Pöcsfej is alig volt bent (naná, hogy megint az a bizonyos ing van rajta, amiről már írtam). Ilyenkor megint elbizonytalanodom a felmondással kapcsolatban. Pontosabban azzal kapcsolatban, hogy talán tényleg több hónappal előbb kéne szólni nekik, hogy ne legyen sértődés.

Na mindegy, most léptem tornára.

x.ox.o

Mohójojó

(Ja, s hagyd ne mondjam, ezután az intermezzo után, vagyis amikor beszólt a Pöcsfejnek, főnökünk még cinkosan rám is mosolygott.

Nem volt egy vidám hétvége, de túléltük. Tegnap délután még kijött Kata unokatesóm, s elmentünk egy lelkizős-beszélgetős-autózásra. Komolyan, kezdek rákapni a vezetésre, mint gyógyító terápiára. Valahogy akkor annyira koncentrálok, hogy nem fáj semmi.

Mikor lefeküdtem aludni, próbáltam Őt szuggerálni. Búcsúzásképpen. Elbúcsúzni. Most már nagyon el szeretném engedni. Hiszen majd négy hónap után tegnap feleszméltem, hogy én kis hülye nem tudom mit hittem. Vége van. Ehhez biztos hozzájárult az is, hogy Kata elmesélte, egyszer találkozott Vele a v.-i állomáson. Köszöntek egymásnak, majd Kata ugye azért jófej, meg minden, s megkérdezte, hogy van. De Az A Pöcs elég kelletlen volt, Kata szerint. Én meg erre most mit mondjak? Hogy lehet valaki ekkora tapló? Az, hogy én "lerázom", vagyis inkább elbúcsúzom a sógornőjétől az érthető. Ráadásul szerintem a helyzethez képest a lehető legszebben tettem. De hogy Ő, aki véget vetett ennek, még Ő viselkedik így... Komolyan, nem értem. Ha az én unokatesóm pozitívan fordul oda hozzá, akkor Ő legalább annyira pozitívan válaszoljon vissza, mégha a háta közepébe se kívánja.

Ez kivágta nálam a biztosítékot. Este akartam is bőgni egyet, de nem sikerült. Viszont ez arra megint jó volt, hogy sz@rjak a hűségre, s megint egy rakat álláshirdetésre beadjam a pályázatomat. Rajtam már csak egy új hely segít.

Nagyon soká lesz, mire ténylegesen túl jutok Rajta. S ezt főleg azért mondom, mert nem arról van szó, hogy majd belehalok, úgy hiányzik. Nem. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy képes leszek még egyszer megszeretni Valakit. Pedig tegnap elhatároztam, hogy a "bizalmam sarkig kitárt kapu" (Garay) lesz, s azon "bejöhet bárki szabadon" (Garay)!

A rémálmaim folytatódnak, bár most ordítva felébredtem. Egy hatalmas szőrös pókot láttam, amint ereszkedik lefelé pont a fejem fölött. Arra eszméltem, hogy az ágy sarkában gubbasztok ordítva, s Anya jön be. Megnézte, de természetesen semmi nem volt.

Meg vagyok zakkanva.

Vasárnaponként nem nagyon szokott ingerem lenni az írásra, de a mai nap kicsit más. Ma volt (legalábbis ezen a hétvégén) a legifjabb U. gyerkőc keresztelője. Ráadásul megint Vele álmodtam, ültünk a konyhaasztalnál kínos csendben. Míg meg nem jegyezte, hogy neki szüksége van az egyedüllétre, hogy megvalósítsa önmagát. Értsd: én akadályoztam benne. Sokszor elgondolkodom, hogy létezik akkora telepátia, hogy mondjuk ebben az esetben az Ő gondolatai nekem kivetítődnek álmomban? Eddig ez a verzió a szakításunkra eszembe se jutott. Még hogy én akadályoztam volna abban, hogy megvalósítsa önmagát? Hiszen folyton biztattam, s amikor beparázott, hogy kirúgják, én voltam az, aki erőt véve az idegességén, mondta neki, meg tudunk mindent oldani, pl. a spórolt pénzünk akkor elmegy a sulijára, s amíg be nem fejezi, addig nem keres munkát, hanem inkább tanul. Bár ki tudja, lehet ezzel is csak Őt korlátoztam.

Mindegy, jó lecke volt, én mégegyszer ezt egy pasiért sem.

Viszont ezekre az álmokra tényleg kiváncsi lennék. Honnan jönnek? Női megérzésen alapulnak? Mi váltja ki ezeket az álmokat?

Mostanában nem voltak túl jó álmaim, gondolom zaklatott voltam nagyon.

Most viszont jöjjön a pozitív oldal:

 - Keresztapánál tegnap bent voltunk, már jobban van.

 - Tesómmal és Sz-szel úgy ahogy rendeződött a helyzet. Tegnap Sz. már mellém ült a kocsiba (és úgy egyáltalán volt kedve eljönni velem jaszkarizni).

- Le foglaltunk egy horvát apartmant nyaralásra. Tizen megyünk, bár akire én gondoltam, hogy eljöhetne velünk, még nem tudja :).

- Újabb álláshirdetéseket találtam, amelyre beadom a pályázatom.

- Jövő héten Indiana Jones újra a mozikban. (Bár ez valahol negatív is, hiszen ezt Azzal A Pöcsfejjel kéne megnézném, hiszen Ő is rajongó. De hát nem fogom)

Legyetek jók, hallgassátok és ordítsátok a refrént:

https://www.youtube.com/watch?v=9Qf6vmELIhI

S hogy plagizáljak aktuális sorozatomból:

x.o.x.o.

Gossip Girl

(Ölel, csókol Gossip Girl)

Keresztapát tegnap bevitték kórházba. 85 éves. Nem tudják, hogy mi lesz vele.

Unokatesóm elvesztette 12 hetes magzatát.

Az állítólagos legjobb barátnőm úgy el van tűnve, hogy már az sms-re se válaszol.

Tesómmal nem nagyon beszélünk.

Sz.-szel még annyit sem.

És már Remény sincs semmire.

Na jó írok még Arról A Majomról is, ne teljen már el nap nélküle. Most már 3 hete, hogy ha bejön csütörtökön nincs rajta hátizsák. Nem jár iskolába? Mert múlt hét pénteken pl. NM-on dolgozott. Előtte hét pénteken itt volt bent. S úgy tűnik ma se megy este VE-be. Persze nem mintha érdekelne, vagy bármi közöm is lenne hozzá. De úgy mégis, folyton rajta tartom a szemem. Mint pl. azon, hogy a magántelefonját viszi-e magával vagy idebent hagyja (értsd: ha nem viszi el, nem vár fontos hívást, pl egy lánytól), amikor kimegy ügyfélhez. Most itt hagyta. Kicsit beteges vagyok, de majd kinövök belőle.

Egyébként reggel belépett, s megint kihagyott a szívem. De most dühömben. Épp azt a rövidujjú inget vette fel reggel, amelyet még Anya turkált neki, ráadásul Anyám beleszeretett abba az ingbe, hogy majd milyen jól fog állni rajta. És jé! Tényleg qrva jól áll rajta. Vaze, ha arra gondolok, hogy majd más lányoknak jár ebben a cuccban (meg úgy általában minden olyan cuccban, amit tőlünk kapott) udvarolni, elfog a hányinger. És igen, kövezettek meg, kicsinyes alak vagyok, hogy ezen szenvedek. De ahogy reggel Zsuzsi tanácsolta Skpy-on: "Véletlenül ragasztozd össze, öntsd le kávéval, mindaddig, amíg el nem fogy a gyűjtemény!" Hm, igen, ez jó poén lenne. De akkor csak azokat rondítsam el, amelyeket tőlünk kapott, vagy azokat is, amelyeket az én tanácsomra vett meg? Mert akkor a ruhatárának 90%-a mehet a kukába.

S Zsu másik tanácsa: menjek oda, búcsúképpen smároljam le, aztán megy majd minden, mint a karikacsapás, azaz végre lezárom magamban. Sajnos, ehhez nincs elég merszem, viszont kitaláltam egy jót: ha kapnék munkát máshol, s meg tudnám beszélni a többiekkel, ne mondják el neki felmondtam, akkor az utolsó munkanapomon (amit Ő ugye nem tudna, hogy az utolsó), mielőtt kilépnék az ajtón, lesmárolnám. Aztán másnap már nem lennék, Ő meg kapkodhatná a fejét. Rájönne, mit veszített (haha, ahogy azt Móricka elképzeli), s mikor tudatosulna benne, hogy örökre elvesztett, keserű zokogás venne rajta erőt. Ez így tényleg vicces lenne.

De ahogy az Élet már többször is bebizonyította, sajnos nem túl tehetséges szappanopera-író. S mivel az Élet diktálja a történetet, meg kell elégednünk ezzel, amink van. A bloggal meg kompenzálom magam (nem röhög! csóró vagyok, csak erre fussa).

Azt meg már nem is említem (vagy mégis?), hogy ismét rémálmom volt. Csakhogy most azt álmodtam, hogy meghal a kedvenc nagybácsim. Brrr. Na ez is odatett a reggelemnek.

Ma is sokáig kihúztam a gyógyszerként (vagy ha úgy tetszik drogként) használt blogírásig. Tény, ma nyugi van. Reggel a vonatról leszállva mondjuk épp azon elmélkedtem, amit Zsuszsi unokatesóm kérdezett még a hétvégén: "És tényleg semmit nem vettél észre? Semmi jelet?" Igen, tényleg. Semmi jelet. S köztünk legyen mondva, minden ismerős, kivétel nélkül mindenki, ugyanúgy meglepődött, ahogy én. Szóval Zsuzsin járt az agyam, s ahogy beértem, szinte azonnal beköszönt Skyp-on. Most már Ő is olvassa a blogot, ami régi emlékeket idéz fel. Ugyanis anno 5-6 éve a "Egy szakítás megélése" című naplómat az Ő hatására/tanácsára kezdtem el írni. Gyógyító hatása lett. (S akkor már álljon itt az is, hogy a blogírást tulajdonképpen Levi barátnőjének, Liví hatására kezdtem el). S ha már így szóba került Zsuzsi, akkor talán ideje lenni elővenni, s egy kicsit bemutatni édesapám részéről való rokonságomat is. (Mert ugye a Szabócskák az Anya részéről van). Persze, ha már ők szóba kerülnek, akkor a régi körmendi nyaraknak is itt a helye. Egyszer írtam erről a régi nyarakról egy esszét. Ha nem felejtem, majd bekopizom ide.

Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer és máig is áll, egy kisváros Vas megyében, amelynek jelentősége oly piciny nemcsak a világban, hanem sajnos ebben az országban is, hogy csak na. Igaz, ez a város adott nekünk egy remek kosárlabda-csapatot, adta a Marc cipőt, s ne felejtsük el, hogy Körmend az Őrség kapuja, amely egyike legszebb tájegységeinknek. De nekem ennél sokkal többet adott: egy boldog gyermekkort, önfeledt szórakozásokat a kertben, szerető nagyszülőket egy igazi nagyszülős kertes házzal. Adott még körmendi lecsókolbászt, amit úgy szerettem mustárral és kiflivel reggelire, adott egy nagyon szép botanikus kertet, ahol sokat sétáltunk Papával, adott egy hatalmas és gyönyörű szép magnóliafát, amire nagyon klasszul lehetett (és lehet még ma is) fára mászni. Adva van öt unokatestvér, plusz egy nővér, na meg én. Nagybácsi és nagynéni. Szombathely és Hodász. Műhely az udvarban. Kukoricás, amelyben el lehetett veszni gyermekkoromban. A Rába híd. Egy repülőcsészealjra hajazó víztorony. Jutka boltja. Gólyák. A kastély. A fagyizó, ahol a legfinomabb a citromfagyi (Anya szerint). A Mátyás király utca szomszédsága. Viktor mondása a homokozóban: "Én nem játszom, én dolgozom." A padlás a szülők régi iskolai füzeteivel. Hatlapos. Gulyásleves pogácsával. Nagy hinta az udvarban. Kukoricatorzsa-háború. Tyúkudvar. Egy lebontott faház. A járókelők ijesztgetése a kapuról (Gergővel felálltunk oda, s ha jöttek a vonatállomásról kilógattunk egy plüsskukacot). Éjszaka kimászás az ablakon. Egy kanapén öten alszunk, mert az olyan jó buli. Zolival kiengedjük a tyúkokat, hogy bosszantsuk Mamát. Blanka néni leesett az ágyról. Papa elvisz minket virágot szedni. A hodászi "hegy". Ahol Öcsi olyan nagyra röpítette a hintát, hogy sikolyaink visszhangot vertek a domboldalakról. Viktor nem hajlandó megfogni a kecskét, hogy megsimogassuk. Zolit és engem büntésből nem visznek el Mártiékhoz vendégségbe (helyette Papa vitt el minket sétálni és kólát inni).

Anna, Zsuzsi, Zoli, én, Viktor, Tibi, Gergő. Tibi talán mindig is kilógott közülünk. Nem volt velünk annyit. Aztán Zsuzsi lett egyre kevesebbet. De szinte minden nyáron (legalábbis Papa haláláig) kerített arra mindenki időt, hogy legyen olyan este, amikor ott alszunk mindannyian. Hangosan röhögve, miközben Mama dörömböl át a falon, hogy aludjunk már.

Voltak sírások is, dacos szájhúzogatások, olykor honvágytól előjött könnyek. De legfőképpen nevetések. Nagyon-nagyon nevetések.

Azok a régi körmendi nyarak...

Ez egy jó napnak indult... Egész 14.31ig megálltam blogírás nélkül, azaz, reggel óta semmi nem szegte kedvemet, semmi nem lombozott le. Már lassan elfogadtam helyzetemet, már egész jól "elélek mellette". Csak ahogy előbb mentem át a fénymásolóhoz, s léptem be az "Ő területére", épp nyújtózkodott, szemei az én irányomban álltak. Egy pillanatra kihagyott a szívem. Hiszen egykor egy ilyen esetben rögtön nyújtotta a karját, hogy odainvitáljon magához és átöleljen. Akkor. Most meg most van, s csak ez a röpke pillanat elég volt, hogy kihagyjon a szívem. És ismét a pokol kénköves tüzében érezzem magam, annyira hasogat a szívem.

Annyira szeretném megtalálni a békémet. És eddig hittem is benne. De már nem tudom... Annyi olyan ember vesz körül, akik közel sem állnak ahhoz, hogy megtalálják a megnyugvást, a beteljesülést. Akkor mit akarjak én? Sokszor arra gondolok, hogy mire várok tulajdonképpen? Arra, hogy visszajöjjön? És akkor elmondhassam azt, hogy én vagyok az a lány, akinek csak töltött káposzta felmelegítve kapcsolatai voltak az életben?

Á, ennek vége van. S mint köztudott, nem miattam.

Hogy lehet elrontani egy remek hétvégét? Könnyen, túl könnyen. Elég hozzá a kimerültség, a szerelmi bánat, az önbizalomhiány, s ezek után a folytonos beszólásoktól elszakad a cérna. Annyira, hogy tegnap este teli nyugtatózva feküdtem az ágyamban, s még akkor se keltem ki, amikor vendégek jöttek.

Pénteken délben leléptem innen, Sz. felvett az Andrássy úton, majd Tesómat is felvettük, s irány Körmend. Ahogy kiértünk a fővárosból, megkaptam a kormányt, és onnantól végih én nyomtam neki a gázpedált. Épségben leértünk. Este jött Zoli unokatesóm egy üveg vodkával, és hajnalig beszélgettünk. Mint a régi szép időkben. Reggel hulla voltam, de nem bírtam aludni, hiszen az ottlétnek minden percét ki akartam élvezni. Délután jöttek a többiek is, ebédeltünk, beszélgettünk, jó volt nagyon.

Majd mikor nagybátyámékhoz mentünk autóval, akkor az úton kezdődött szakadni az a bizonyos cérna. Mert ha én ülök a volán mögött, nekem addig ne szóljanak be, amíg nem teszek visszafordíthatatlan dolgot. Én mentem arra, amerre a busz megy abba a faluba, ahol a rokonok élnek. Nekem ne kezdjen senki károgni a hátsó ülésen, hogy rossz felé megyek. Pár km-rel hosszabbb út, nem jelenti a rossz utat. De ezen annyira felidegesítettem magam, hogy inkább átadtam a kormányt Sz.nek. (Persze azt is tudni kell, hogy már eléggé felspannolt állapotban ültem be, miután nagyanyám közölte, inkább Zolival menne, mint velem.)

A rokonlátogatás után azért hazavittem, persze folyton lefulladtam. Megint hajnalig beszélgettünk, és röhögtünk. Reggel megint korán keltem. Szombathelyre mentünk, s én el akartam menni10es misére. De a Tesóm pöcsölt, késve indultunk, megálltunk még Papánál a temetőben. Én nyomtam neki a gázt, de az egyik körforgalomnál rossz helyen fordultam ki. Nagyanyám ekkor már lapított a hátsóülésen, s miután megkérdeztem 500m után, hogy egyáltalán erre kell menni: "Hát nem" Állítólag nem gúnyosan, én viszont nagyon úgy éreztem. Megint ordítottam magamnak, de most főleg azért, mert késésben voltam. Mindegy. Szombathelyen még sosem vezettem, mégis lazán és elsőre eltaláltam a rokonokhoz, anélkül, hogy bárki mondta volna, merre menjek. Ugyanakkor senki nem paskolta meg a fejem, hogy ügyes voltál, senki egy jó szót nem tudott mondani. És kezdő vezető létemre, én még igénylem ezt.

Este kimentünk Zsuzsi munkahelyére Ausztriába, egy koktélbárba. Végig tudtam követni (ugyanis Ő ment előttem, mutatva az utat), megint csak minden gond nélkül kiértünk. Direkt nem ittam semmi alkoholosat. Tök jól éreztük magunkat, este kilenc felé indultunk vissza Szombathelyre. Itt lett filmszakadás. Beülünk, s kedvenc tesóm azzal kezdi: "Most inkább Sz. vezessen." Elég volt, ordítottam. Elegem volt abból, hogy amit én csinálok az mindig szar, hogy senkinek nincs bennem semmi bizalma. Én ülök ott, én érzem a féket, a gázt, a kormányt. Soha, de soha nem ültem be addig sem, ha úgy éreztem, épp nehezen menne. De a két nap alatt, egy jó szót nem kaptam, csak a tanácsokat, hát istenem, besokalltam. Csak ebben az volt a rossz, hogy Sz. magára vette, visszakiabált, hogy már nagyon elege van belőlem. Ennyi. Azóta nem beszélünk. Úgy jöttünk haza is Körmendről tegnap. Egy szó nélkül (ő vezetett).

Miután hazaértünk, s Ő elment, Tesóm közölte, hogy most cuccait kézben viszi haza, s hogy soha többet nem viszi el a kocsit. Most erre mit mondjak? Bármikor elviheti, még tankolni se kéne bele. De könyörögni azért már nem fogok. Magyaráztam én neki, hogy Annával kiábáltam. Egyik sem fogta fel. És ezek után idegrohamot kaptam tegnap este, szüleimtől megkaptam, hogy menjek el pszichológushoz, meg mondjak fel a munkahelyemen. Teli nyomtam magam a maradék nyugtatókkal, és bőgtem. A kedvenc beszólásom a tesómtól az volt: "Ő nem bírja, ha kiabálnak. Ő olyan érzékeny!'" Ha nem bőgtem volna, erre a kijelentésre röhögőgörcsöt kaptam volna. Így csak ordítottam, hogy én is érzékeny vagyok, és azt ki nem szarja le? Az elmúlt egy évben mindig leb@sztak otthon, ha valami olyan vicceset mondtam, amit Sz. nem értett, és megsértődött. A saját otthonomban háromszor meg kell gondolonom, hogy mit mondok ki, nehogy beletapossak jövendő sógorom "érzékeny" lelkébe. Anna mindig mellette foglal állást, én meg le vagyok sz@rva.

És igen, több mint három hónapja történt, máig nem tudtam feldolgozni, mindennapom egy küzdelem itt bent, egyik álláshirdetésemre se reagáltak, és mindeközben tök lazán vettem ez az egész szakítósdit. Senki, jelenleg senki nem érti meg, mi van bennem, mert annyira próbáltam mindenki előtt titkolni, hogy valszeg már nagyon ért egy kiborulás. Sajnálom, hogy így és pont lent Vas megyében történt, de ez van. És igen, jobban kéne uralkodnom magamon, ez így igaz. De azt felejti el mindenki, hogy én kiordítom magam, és utána 10 perccel már semmi bajom nincs. Néha csak hagyni kéne békén engem. Nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom, még arról a tetves kóláról is leszoktam. Valahol ki kell jönnie a feszültségnek. És ha most bárki azzal jön, hogy mozogjak, akkor válaszolnám, hogy igen, köszi, hetente kétszer. Mert többet nem bírok idővel és energiával. Fáradtabb vagyok, mint eddigi életemben bármikor.

Három hónapot még kibírok nővéremmel, utána meg úgyis teljesen el fogja marni Őt Sz. Mint ahogy eddig is teljesen kisajátította. Aztán nyár végén így vagy úgy, de felmondok.

Sajnos csak hétvégére... Megyünk Körmendre Tesómmal és majdani urával nagyanyámhoz. El leszek vágva az Internettől, s azt hiszem, ez nem is fog ártani. Így a blog keddig megint szünetel. Ma már jobban vagyok a tegnapihoz képest, sőt! Azt hiszem, ha tényleg nem itt dolgoznék, el tudnám végre "engedni".

Több, mint 3 hónapja már, akárhogy is nézzük, az Ő részéről vége van. Gondoltam, hogy még bízok ebben az egészeben Anna esküvőjéig, de tuti, hogy addig nem fog jó irányt venni a dolog. Utána meg már mindegy lesz. Mert egyetlen nővérem esküvője nekem szent, amiből Ő kimarad, s ezek után akkor már az egész életemből maradjon ki.

Már nem adok magamnak haladékot. Muszáj végre talpra állnom, s feldolgoznom. Annyi minden van, ami örömet hozhat, nem kell a múltat siratni. Rugalmasabb leszek, nem tervezek pár napnál előbbre, s utazgatni fogok. És ha mégegyszer rám talál a Szerelem, nem fogom komolyabban venni egy fáról lepottyant almánál.

When I find myself in times of trouble
Mother Mary comes to me
Speaking words of wisdom, let it be.
And in my hour of darkness
She is standing right in front of me
Speaking words of wisdom, let it be.
Let it be, let it be.
Whisper words of wisdom, let it be.

And when the broken hearted people
Living in the world agree,
There will be an answer, let it be.
For though they may be parted there is
Still a chance that they will see
There will be an answer, let it be.
Let it be, let it be. Yeah
There will be an answer, let it be.

And when the night is cloudy,
There is still a light that shines on me,
Shine on until tomorrow, let it be.
I wake up to the sound of music
Mother Mary comes to me
Speaking words of wisdom, let it be.
Let it be, let it be.
There will be an answer, let it be.
Let it be, let it be,
Whisper words of wisdom, let it be

                                       The Beatles: Let It Be

Nagyon rémes volt. Álmomban barátnője volt, egy hosszú, szőke hajú igazi nő. Igazából nagyon nem is tudok mit mondani még, annyira emlékszem az álmomból, hogy Neki estem ordítva. Pedig már semmi közöm nem lenne hozzá. Iszonyat volt, ekkora megváltást már rég jelentett az ébresztőóra. Csak ez a szemét álom rányomta az egész reggelemre a bélyegét, s teljesen le voltam bénulva, amíg be nem értem. Néha segít a munka.

Még akkor is, amikor csak ketten vagyunk bent, mint most.

Én már nem nagyon tudok hinni abban, hogy nekem is lesz egy olyan társam, akivel leélek majd egy életet. Túl sok ellenpéldát látok, s akire azt hittem, Ő lesz, az is becsapott.

Szomorú post, jelenleg jobbat nem tudok.

Úgy szeretnék végre egy nap úgy ülni itt bent, hogy már nem zavar a hangja, nem bosszant az "Orsi, légyszíves..." álszenteskedő kedvessége. Hogy már nem zavar az, hogy mindenkivel kedves, és vele is mindenki kedves. Természetes dolog a szakítás, de könyörgöm, csak én érzem úgy, hogy szemét volt? Végül is szakítás előtt pár nappal még órás telefonálások, szerelmes sms-ek, majd egy veszekedést követően, egy telefonhívás: "Azt hiszem hazugság lenne ezt folytatni." Végül is majd két év aktív, komoly együttlét után ennyit érdemlek. Szemét egy társ lehettem.

Na jó, most már tényleg! Ez hányás, amit ez itt művel. Mintha direkt a fülem hallatára lenne kedves mindenki máshoz, csak hogy érezzem, milyen szar nekem. És jé! Tényleg. Előbb Á.-ra mordultam rá dühömben. Belefáradtam ebbe az állandó jópofiba. Úgy érzem mindenki ellenem van, mindenki neki ad igazat, mindenki neki kedvez. Persze, ez így igazságtalan. Meg amúgy is megérdemli. De azt hiszem, most már én is megérdemelnék egy kis nyugalmat. Egy másik munkahellyel. Mert bíztam, nagyon bíztam abban, ez megoldható. De már nem. Ha 3 hónap alatt nem normalizálódott a helyzetem, ezután se fog. Eddig tartott az optimizmus. Már nem érdekel a becsület, se a hűség. Ha alkalmam lenne, most ebben a percben vinném a felmondásomat.

Egyébként akkor a legrosszabb, amikor mennek ebédelni. Én ugye nem szoktam, amióta ez történt azóta meg pláne.  R. mindig a fiúkkal tart. Most épp édeshármasban mentek át R., Á, és Ő. Komolyan, én R.-nek szoktam kifakadni, közben meg teljesen jó viszonya van Vele továbbra is. Biztos jókat dumálnak, viccelődnek, engem meg esz a fene. Hát ezért kell elmennem innen! Mert aki az én barátom, az ne legyen az ő barátja is. És bárki bármit mond, ennek így kell lennie és kész.

Asszem ma se nyerem meg a háborút.

Miért érzi úgy D., hogy rendet kell köztünk tennie? Ha valamit megkérdezek (vitatkozva) Attól A Majomtól, miért érzi úgy, hogy rögtön oda kell jönnie békebírót játszani? Könyörgöm, mindketten felnőtt emberek vagyunk (én legalábbis,  tulajdonképpen ezt róla nem lehet elmondani), csak meg tudjuk beszélni, hogy a menetlevélen miért szerepel más km-óra állás. Ugye én megkérdezem, hogy ugyan már hova tűnt 1022 km két utca között. Mert ugye Bp nagy város, mégis szerintem elég nehéz egy nap alatt ennyi km-t elautózni benne. Persze Az A Marha nem értette először miről van szó, de jött D.  - majdnem fehér lovon kivont karddal - s megvédte Őt. Hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Inkább lecsesztem D.-t is vele együtt, hogy olvashatatlanul írnak. Az eszem megáll, még Őt védi. Az A Barom valamit elront, én utána kérdezek, természtesen úgy, hogy a többieket nem keverem bele, erre a végén még én érzem szarul magam, hogy "meggyanúsítom", hibát találok az adminisztrációjában stb. úgymond bosszúból, s D.-nek kell jönni rendet csinálnia. Ergo megvédeni szegény ártatlan fiút a női bosszú munkabeli megnyilvánulásaitól. Vicc. Komolyan, vicc az egész. Vagy csak én képzelem nagyon bele ezt az egészet ebbe a jelenetbe.

Állásügyben sehonnan sem jeleztek vissza, pedig már nagyon itt lenne az ideje, hogy lelépjek innen. De ha nem is most, ősszel mindenképpen szükségem lesz egy új munkahelyre. Őszig adtam magamnak haladékot. Utána nem nézek se pénzt, se hivatást, mindenhova beadom, s nagyon-nagyon azon leszek, hogy megszabaduljak innen.

Hm, most szóltam be D.-nek, hogy nem kell játszania a békebírót. Erre, azt felelte, ő nem játsza. Aha. A következő: "Sokszor Te is hirtelen haragszol!" Hát vazze, hogy a francba ne. Igyekszem tárgyilagosan hozzászólni, ha már végképp nem tudom elkerülni. Vagy még egy mosolyom is legyen az álszent pofikája részére? Na ne.

Alulmaradtam a ma vívott küzdelemben. Kegyetlenül alulmaradtam. Mert hiába volt jogos az, hogy szóltam a hibája miatt, mégis most én érzem sz@rul magam, nem Ő. Nekem fáj kegyetlenül a szívem, nem neki.

Ma csatát vesztettem. Holnap talán háborút nyerek.

Ugyanis egy sort sem írtam. Nem nagyon éreztem késztetést rá, s nem is sokat ültem gép előtt.

De akkor talán elszámolok a hosszú hétvégémmel:

Szerda este még elmentem tesómékkal vásárolni, ami egy okbók volt jó: én vezettem hazáig városokon keresztül. Május elsején elmentünk kirándulni a szokott társasággal. Prédikálószék, onnan Dobogókő, majd a Rám-szakadékon le, vissza Dömösre. Mit ne mondjak, húzós túra volt. Nem mondom jólesett, meg jókat röhögtünk, de másnap nem csak a lábaim fájtak, hanem a derekam is. Viszont mennem kellett este fodrászhoz, fel SZ.-ra, s úgy döntöttem bepróbálkozom egyedül autóval. Amiből végül is az lett, hogy tesóm és PK fagyizni akartak menni, így eljöttek velem. Aztán még hozzánk csapodótt Levi és Lívi. Szóval megint nem egyedül mentem, de legalább nem volt unalmas. Szombaton meg Anyával mentem fel SZ.-ra temetőbe és Keresztanyát felköszönteni. Ketten mentünk csak, ergo nem volt mellettem gyakorlott vezető. És túléltük! Ennek örömére vasárnap bementünk V.-ra is a temetőbe. Jólment. Ahhoz képest, hogy féltem tőle, megoldottam. S azt hiszem elég ügyesen.

És hogy összességében milyen volt az elmúlt pár nap? Remek! Szerda este ugyan még kivoltam, de a következő napokban volt, hogy eszembe se jutott. Már nem minden percben Rá gondolok. Nem mondom, a szombat nehéz volt, tudva, hogy céges buli van elég közel hozzánk, de túléltem!

Ma reggel viszont... Megint csak ketten vagyunk bent. És mindenhol szívesebben lennék, mint itt. Inkább írnék egy magyar érettségit most, ahelyett, hogy itt legyek ezzel a majommal.